2010. március 8., hétfő

Utórezgések


Hát, vége.

Ismét itthon.

Lemostam az egy hónap koszát magamról és minden cuccomról, ( a vicc szerint megtaláltam a kiskabátomat a kosz alatt, de sajnos nem!)

Megittam az első finom, magam főzte kávécskákat, nem kellett senkivel ordítanom,

NO SUGAR, PLÍÍÍZ!

Még nem merészkedtem ki az utcára, mert nagyon hideg van, de TUDOM, hogy nincs kint szemét és riksa, és duda, és káosz.

De nincs csáj se, meg párás meleg, meg színek, meg ÉLET.

Máris hiányzik minden!!!

A lelkem még nem érkezett haza, valahol félúton lebeg India és Európa között.

Indulnék vissza.

Jössz?

2010. március 3., szerda

Ami fontos és ami nem


Ami fontos és szükségesnek bizonyult az úton:

  • Lonely Planet c. könyv
  • kis, 650 grammos hálózsák (Decathlon)
  • összegyömöszölhető párna (Decathlon)
  • lánc és lakat kulccsal
  • szúnyogriasztók (elektromos és spray)
  • gyorsan száradó törölköző (Decathlon)
  • jó szolgálatot tesz egy kicsi is, vécépapír helyett
  • szárító kötél

Ami abszolút fölösleges volt:

  • aggodalom
  • egy halom gyógyszer (két szem Algopirin vettem be fejfájásra, Heni görcsoldót a nehéz napokon, meg egyszer kellett a Smecta, gyomorra, megelőzésképp)
  • bögre
  • villa, kanál

Amit meg jobb kint megvenni:

  • mindenfajta pipere cucc, kiválóak a Himalaya termékek
  • mosószer, ez is ayurvedás
  • szúnyogriasztó
  • ruhák nagy része, úgyis mindenki hamarosan átmegy indiai népviseletbe, vagy hippibe

2010. március 1., hétfő

Gandhi mondá


2010-03-01

Hajnali 5 óra van, ülünk végre a gépen, ami hamarosan indul Isztambul felé.

Na, ha eddig volt is olyan érzésem, hogy mindenhol le akarnak húzni, most akkor végső bizonyítást nyert a dolog.

Patnai gépecskénk a belföldi terminálon ért földet Bombayben, ahol kiderült, hogy Heniji kihajította sok fecni között a haza felé szóló repjegyet is. Nem mi voltunk az első gyagya utasok, akik így jártak, már rendszeresítettek egy kis kutricát erre a célra.
Az öt perces művelet: keresés+ nyomtatás 31 rúpiába került, máshol ezért egy teljes órát szórakozhattunk a neten.
Már ezen háborogtam, de csak ezután jött a java!

A transzfer a nemzetközi terminálra ingyér volt, ez utólag meg is lep.
Aztán, ekkor este fél nyolc lehetett, rigorózusan közölték, hogy a várócsarnokba csak a gép indulása előtt két órával lehet bemenni, addig vagy üldögélünk az épület előtti járdán a cuccainkkal, mint sokan mások. Vagy?

Titkos tervünk az volt, hogy elmegyünk egy jó kis Bollywood-moziba, hogy gyorsan elteljen a hosszú éjszaka. Ehhez kellett egy csomagmegőrző (na most figyeljetek:) darabonként és ÓRÁNKÉNT 200 rúpia lett volna a megőrzés!!! Plusz taxi,mozijegy, valami kaja, meg visszataxi, ez egy kisebb család egy heti büdzséjét emésztette volna fel! Arról nem is beszélve, hogy nekünk is alig volt már ropink, még váltani meg nem akartunk, de nem is tudtunk volna, mert az is bent van a csarnokban. Jó mi?

Van az épület legvégén egy hodály, ahova be lehet húzódni, ezt választottunk végül. De ez is 60 rúpia ám fejenként!!! Olyan pipa voltam már, hogy elnéztem egy fél méteres szintkülönbséget a járdán és akkorát estem, mint az ólajtó, úgyhogy minden nyomorunkhoz immár még egy sajgó térd is társult.

A hodályban jeges szél fújt, annyira erős volt a légkondi, barátságtalan műanyag karfás székek kínáltak kényelmet, hogy még véletlenül se tudjál elheveredni. Két apró, ám igen drága büfé kínált csillagászati áron csomagol szörnyűségeket. Az egyetlen örvendetes szolgáltatás a viszonylag tiszta vécé volt.

Segítettünk magunkon, egy félhomályos sarokban (kiégett a lámpa), letettük a polifoamot, kikaptuk hálózsákjainkat és megágyaztunk a földön. 9 órakor már aludtunk is.

Fél egyig akár minőségi alvásnak is nevezhetném az éjszakát, ekkor azonban bevonultak a takarító haderők és először takarítottak, majd letelepedtek pont a fejünknél és nagyon zajosan jólérezték magukat.
Rajtuk kívül még a bombay-i szúnyogok élvezték az éjszakát, ami fedetlen felület volt rajtam, azon alaposan belakmároztak. A homlokom megint ágyútűz sebzette csatatérré vált.

Végül is nézzük a dolgokat pozitívan a dolgokat: vízszintesen töltöttük az éjszaka nagy részét, és India legolcsóbb, ha nem is legkényelmesebb szállásán aludtunk, 60 rúpiáért Mumbaiban.


**********************************


Még egy dolog borzolta a kedélyemet:

az egyik ellenőrző futószalagon rajtafelejtettem a kis tibeti kabátkámat, ami Rishikesh óta a szívemhez nőtt.

De ahogy Gandhi mondta volt, amikor vonatra szállás közben leesett a fél papucsa:

valakinek nagyobb szüksége volt rá!
És utána dobta a párját is.

2010. február 28., vasárnap

Patna, reptér


2010-02-28.


12 óra 22


Immár Patna, reptér.

Autónk kevés beszédű (legalább is angolul) sofőrrel befutott időben, bepakoltunk és elindult a flúgos futam.
Valamilyen kertek alatti rövidítést választott emberünk, mert úttalan utakon, városkákon, piacokon ralliztunk át. Egyszer megálltunk valamiért, sofőrünk elmutogatta, hogy jobb, ha nem szállunk ki nyújtózkodni. Valószínűleg a holi miatt volt ilyen óvatos, mindenütt pszichedelikus színekben pompázó embereket, kecskéket, vonatokat láttunk útközben.

Rossz érzés úgy utazni, hogy nem tudod, merre mész, hol jársz és mennyire vagy még a célodtól.

De egyszer csak egy komolyabb városba értünk, és a cégfeliratokból ki lehet ett bogozni, hogy milyen településről lehet szó.
Patna volt az.
Kikönyörögtünk még egy rendes utolsó csájt az út mentén, mielőtt a kereskedelmi vendéglátás karmaiba vetjük magunkat.

Aztán kiszórt bennünket a reptéren.

Telihold és mantra


2010-02-28


Hajnal Bodhgayában. Az utolsó szép hajnalunk együtt.

Este már majdnem teli volt a hold, akkora, mint egy kerek guszta svájci sajt.

Hajnalban többször felébredtem, a fejem fölött nyitva volt az ablak. Kinéztem, hogy hajnalodik-e már.

Lélegzetelállító látvány! A boltíves teraszoszlopok nyújtottak keretet a hatalmas vörös teliholdnak, messziről, valamelyik buddhista templomból pedig halk, monoton mantra-szó zsongott.
Annyira szép volt, hogy nem tudtam betelni a látvánnyal, sőt, felráztam a csajokat is, hogy ezzel a képpel a lelkünkben búcsúzzunk el. Megöleltük egymást.


Fel is pattantunk, mert Viki indul elsőnek, reggeli vonattal megy Kalkuttába, két nap múlva Bankokba valami bankügyeket intézni, (meg fejemet rá, azért, hogy egyen egy jó kis thai kaját!!!), aztán vissza a bázisára, Balira.

Elválnak útjaink, ki tudja, mikor látjuk egymást újra?

Bár mi még ráértünk, csak 8-ra jön a kocsi (remélhetőleg), de kikísértük Vikit a főútra, hogy levadásszon egy motoros riksát, ami beviszi Gayába a vonathoz.

Még este, vacsoránkat az egyik tibeti sátor-étteremben költöttük el, utána elsétáltunk a központba átmásolni a maradék fotókat, és megpróbáltunk szerezni riksát. Kisebb csődület támadt, ahogy az összes riksaboy odatódult.
Pontosan tudták, hogy melyik szálláson lakunk, anélkül, hogy mondanunk kellett volna, ilyen kicsi ez a város!! Ez nagyon vicces volt, össze is vesztek hirtelen rajtunk.

Az egyik az anyja életére esküdött, hogy hatra ott lesz a háznál.
Megfenyegettük, ha nem jön, több életen át fogja kísérteni a rossz karmájára! Na, mit gondoltok, jött?

Itt kell megemlítenem, hogy szállásunk, a Rahul guest house valóban India legszebb és legtisztább szállása, ami a kedvességet és szolgálatkészséget illeti, azon van még mit csiszolgatni!

Viki elment, épp most küldött egy sms-t, hogy a redvás vonatja 7.40 helyett tízkor érkezik.

Mi még ülünk a teraszunkon, élvezzük a madárcsicsergést és a kávénkat/massala teánkat.

És reménykedünk, hogy a mi kifizetett taxink azért bekocog.

2010. február 26., péntek

Bodhgaya

2010-02-25


Reggeli jógánk kibővült némi alapfokú pranayamaval, ami egyfajta légzéskontroll-technika.

A mai nap főleg repjegyek átíratásáról szólt (Viki marad még egy napot Kalkuttában, mert február 28-án van egy nagy össznépi buli, a Holi ünnep, amolyan télbúcsúztató, amikor mindenki kipingálja magát és a többieket, festéket dobálnak egymásra és mindenki nagyon boldog. )

Mi is megrendeltük autónkat Patnába, épp ezen a napon nehézkes lesz a buszközlekedés is.

Mi Patnából repülünk Bombaybe, onnan meg haza.



Találtunk egy szimpatikus irodát, és a srác elintézett mindent.

Evés.

Csájozás.

Bóddhifa, újra és újra.

Piac és shopping.

A létezés öröme.


India.

2010. február 25., csütörtök

Buddha minden mennyiségben




2010-02-25

Kis privát teraszunkon költöttük el reggeli kávánkat-massala teánkat és hozzá jógánkat. Most már tudjuk, hogy jól választottunk, nem csak amiatt,hogy a teraszról pálmafákat és széles határt látunk, de isteni csönd van és duda mentes az élet.

Még ebben a porfészekben is képesek a buszok, riksák, motorok, öszvér-konflisok olyan dugót és ricsajt okozni, hogy belefájdul az ember feje.

Reggelizni a közeli Hari Om nevű intézménybe tértünk be, bár korai étkezésnek nem nevezhető,mert úgy egy óra tájban távoztunk. Odacsapódott egy apró kis mókus, bemutatkozott, hogy ő az egyik tulaj, elmesélte az egész élettörténetét, megérdeklődte nekünk a patnai buszt, majd anélkül, hogy kértük volna, megszervezte az esti programunkat. Erről majd később.



Délután végigjártuk a különböző nemzetek buddhista templomait, némelyik elég csicsás, de legalább tiszták és gondozottak. Leülésre és meditálásra egyedül a japán templom ösztönzött bennünket, szinte szó nélkül vonultunk be és ültünk le meditálni az egyszerű, inkább minimalista templomba. Itt minden délután zen meditáció van, jó lenne egyszer elmenni.



Az obligát csájozások, kalandos pénzváltás után siettünk vissza átöltözni, mert az esti programhoz hatkor kellett találkoznunk. Hármónkat három járgánnyal vittek a helyszínre, a pár kilométernyire levő régi templomba az indiai pampák közepén. Shiva templomában egy német művészpár készített helybéli gyerekekkel egy táncelőadást, akik álmaikat, vágyaikat mondták el a tánc eszközeivel. Varázslatos este volt, majdnem teliholddal, csillagokkal, balzsamos, lágy levegővel és a csillogó szemű gyerekekkel. Fények, sálak, virágok, mosolyok.





A zenemixben volt modern indiai popzene, Morricone, filmzenék, komolyzene, Lennon Imagine-ja és gyönyörű Shiva-mantrák. A vége egy nagy örömünnep lett, virágesővel.

Nagyon örülök, hogy részt vehettünk ezen a varázslatos estén. A német pár három hétig dolgozott a gyerekekkel, akiknek életre szóló élményt okoztak, és megtanulták, milyen az Európai Unió zászlaja! Nem ám a német, hahó!!!!

Oda és vissza igen kalandos volt az utunk, Viki és én egy egy motoron utaztunk, Heninek egy Suzuki jutott. Mindahányan eltévedtünk, külön külön. Az én motorosommal bekeveredtünk egy igazán pici faluba, ahol áram sem volt.

Szerencsére a majdnem telihold annyira világított, hogy sem szaladgáló gyereket, álldogáló tehenet, vagy tébláboló kutyakölyköt nem ütöttünk el. Pici olajlámpák világítottak a kunyhókban, néhol tűz mellett kuporogtak. Ha nem a saját életemért aggódtam volna, azt hiszem, nagyon megérintett volna ez a világ. Hiszen ez az igazi India, ez a reális arca, ahova nem jutott el a high tech, a fridzsider és az internet.

Motorosom, Juti, (vagy ilyesminek hívták), az előzetes félelmek ellenére egész értelmesnek bizonyult, viszonylag jól beszél angolul, így egész jól elbeszélgettünk.
Megálltunk a hídon útközben hazafelé, és elmesélt egy csomó érdekes dolgot.

Például, hogy a széles folyómeder, amely fölött álltunk éppen, és amiben egy csepp víz sincs, valaha, az ő gyerekkorában teli volt szigetekkel, amelyek, mint az édenkert, ontották a gyümölcsöt, mangót. Emlékezete szerint olyan volt, akár a dzsungel.

Ma nyoma sincs.

Azt mondta, az az álma,hogy egyszer visszatelepíti ide a fákat, hogy az ő gyerekei is idejárhassanak mangót szedni. Azt kívántam, hogy sikerüljön neki.

Mesélt még a korrupcióról és a bűnözésről, maffiáról, és hogy Bihar nem volt mindig ilyen szegény, tönkretették az önző politikusok és üzletemberek.
Ajjaj, mire emlékeztet ez engem????

Kérdeztem tőle, tudja-e, miért pont itt történt Buddha megvilágosodása?

Elmondta az ő verzióját. Ez a vidék Vishnu területe, (míg Varanasi Shiváé), Buddha pedig Vishnu egyik megtestesülése volt.
Nem messze Bodhgayatól, a folyómásik oldalán van egy régi templom, ott futott össze Saraswatival, aki megmutatta neki a ligetet és a fát a folyóparton, ahol meditálnia kell. (Olvasnivaló: Hesse Siddharta)

Juti szerint Gaya ugyanolyan szent hely, mint Varansi, csak itt Vishnut imádják, nem Shivát. Itt is őriznek egy Vishnu-lábnyomot, és amellett, hogy halottat égetnek a ghatokon, külön áldozatot mutatnak be, hogy az ősök megszabaduljanak a földi kötelékektől.

A vacsora érdekesen zajlott. Helyszín: Hari Om Café.
Betereltek minket egy mellék-termecskébe, ahol alig volt levegő és kicsit sem árasztott barátságos hangulatot. Mi már rendeltünk magunknak némi harapnivalót, vendéglátóinkét még nem hozták.

Leültünk egy asztalszerű izé két oldalán, mi ettünk, ők meg szorgalmasan pusztítottak valami viszki félét. (Még hogy nem isznak! Hah!)
És próbáltak társalogni, ami nem mindig könnyű, tekintve akcentusukat, korlátozott szókincüket, néha meglepő humorukat és agyajárásukat.
Valahogy nem volt kellemes az egész.

Én utólag megfejtettem a titkot.

Először Viki lépet le diszkréten, majd Heni búcsúzott el ügyesen. Nekem illett maradnom még, ciki lett volna otthagyni őket, s motorosom mondókáját még egész jól tudtam követni.
Közben megérkezett az ő kajájuk is, mindent meg kellett kóstolnom, mind bitang erős volt, lángok csaptak ki még a fülemen is.
A megbonthatatlan indiai-magyar barátság jegyében még a borzasztó viszkibe is belekóstoltam.
Érdeklődtek Magyarországról is, a legérdekesebb kérdés arra vonatkozott, hogy mi az oka annak, hogy nálunk készül a legtöbb pornófilm. Na erre varrjunk gombócot!

Időközben a pasik száma lecsökkent kettőre, a viszki az üvegben nullára, a témák meg vészesen a szex felé terelődtek, ekkor kezdtem én is szedelőzködni.
A csajok már épp kezdték szervezni a mentőakciót.

Nos, elmondom, mi az én teóriám.

Alapvetően három dolgot látnak a pasik bennünk:
potenciális barátot, kitömött pénzes butykost és szexuális prédát. Könnyűt.
És ebben a sorrendben. A barátkozással nincs gond. A pénzünket nagyon kedvesen, sármosan, de kérlelhetetlenül elveszik (ez történt Varanasiban is, hol DVD-írás, hol Viki laptopjának újrainstallálásának ürügyén).
De valahol az agyukban csak a szexkaland pörög.
Ha ebben az elképzelésükben csalatkoznak, márpedig esetünkben mindig így jártak, hirtelen befékeznek, lejjebb veszik a barátság lobogó lángját.
A pénzleszívás természetesen továbbfolyik, már ha hagyjuk, persze.

Itt, ahol a tradíciók szerint a szülők döntik el a házastárs kilétét, az esküvő időpontját és azelőtt semmi fajta kísérletezés nem megengedett, ahol a párkapcsolat egy életre szól, mert ritka a válás, az özvegy, pedig, főleg ha nő, egyedül tölti élete hátralevő részét.
Ahol a lánymagzatot inkább elvetetik, vagy az újszülöttet meg is ölik, ha lány, így egyes vidékeken egészségtelenül felborult a nemek aránya, szóval nem csoda, hogy a férfiak esze máson sem jár, mint a szexen. Főleg egy egzotikus fehér nő látványára fut össze a szájukban a nyál.

Pláne Magyarországról, a pornó hazájából!!! Azt is olvastam, hogy az elképesztő lakásviszonyok sem teszik lehetővé a nagyon bensőséges együttlétet, ahol 10 négyzetméteren néha több generáció lakik együtt, na meg a rengeteg gyerek.

Valamint minden indiai férfi fejében az a hamis (?) kép él, hogy minden nyugati fehér turistanő/lány könnyed erkölcsű és kapható egy kis etyepetyére.

Aki kicsit is képes angolul kommunikálni, az az elsőkét szempont után (barátkozás+pénzkereset), biztos, hogy forgatja fejében a harmadikat is, mint perspektívát is. Aztán rém csalódottak, mint egy kisgyerek, ha nem az elképzelt forgatókönyv szerint zajlanak a dolgok. Durcásak lesznek.

Ezek itt például mind beszélnek japánul, kettő közülük japán nőt vett feleségül, igaz, el is váltak hamar, valószínűleg a sokkoló kulturális és mentalitásbeli különbségek futamították meg őket. Márpedig rengeteg zarándok érkezik ide Japánból, köztük bizonyára szép számmal jönnek csajszik is, akikről szintén az a hír járja, hogy kaphatóak. Eszerint tényleg.

Mindenesetre holnap keresünk egy megbízhatónak tűnő utazási ügynököt, ahol nem keverednek össze a baráti és üzleti kapcsolatok.

(Nem mintha eddig bár melyik afférunkat magunk kerestük, vagy provokáltuk volna. Mindig szerényen, illemtudóan viselkedünk, a megfelelő módon öltözködünk, nem vihogunk és feltűnősködünk. Legalábbis nyilvánosan nem. Így aztán ártatlanok vagyunk minden összetört férfilélek tekintetében!)

2010. február 24., szerda

Ahol Buddhát elérte a megvilágosodás






2010-02-24

Megéri hajnalban kelni, ilyenkor oly békés és szerethető India.
Márpedig erre sűrűn nyílik alkalom, ha az ember utazik, a nagy expressek valahogy mindig így indulnak vagy érkeznek. A mienk most Delhiből indult este, mi 5.40-kor kellett volna, hogy beszálljunk Varanasiban, és csak csupán fél óra késéssel érkezett, ami itt igazán értékelendő.

Délelőtt érkezünk Gayaba, aminek része Bodhgaya, ahol egy bódhifa árnyékában Gautama Siddhartát elérte a megvilágosodás és Buddhvá vált.
Ide igyekszünk most.

Elbúcsúztunk a hajnali párába burkolózott Varanasitól, ember nem jár az utcán, kicsit izgultunk is, hogy megtaláljuk-e azt a főutcát, ahol jó eséllyel kaphatunk motoros riksát. Ilyenkor a gyér világítás miatt még az esetleges járdahiányokra és tehén lepényre kell vigyázni, bár azt többnyire ilyenkorra már begyűjtik.

Negyed tizenkettő is lett, mire Gayaba értünk, kicsit izgatottak voltunk, hogy le is szálljunk a megfelelő helyen. Az állomások neve alig van latin betűkkel kiírva, általában csak egyszer, de azt nehéz elkapni a még száguldó vonatból, a menetrendi időkre ne is figyelj, hát akkor csak az utastársak kedvességében lehet bízni, hogy elárulják, éppen hol járunk.De persze, ahányat megkérdezel, annyiféle választ fogsz kapni, beleértve a ritkán, öt órás út alatt egyszer előforduló kalauzt is.

Végül is sikerrel jártunk, leráztuk az összes taxist, riksást, koldust és egyebet, közben azért sikerrel egyezkedtünk eggyel, hogy mégis csak eljussunk Bodhgayaba, ami a várostól 13 kilométerre fekszik.

Eddigre azonban eluralkodott a farkaséhség, szálláskeresés helyett evéssel kezdtük az első adódó helyen.

Valahogy nehezen igazodtunk el a könyvben, és éppen kezdtük a Tanácstalan Turistát játszani, amikor odaült mellém egy fehér srác, és elmondta, hogy innen nem messze laktak egy helyen, ami India legpöpecebb vendégháza, olyan tiszta, hogy hihetetlen.
Na, erre már kíváncsiak lettünk.


Heni és a zsákok leültek a Tibeti Kávézóban, Vikivel nekivágtunk a szobakeresésnek. Az említett hely tényleg pazar, olyan, mintha most nyitottak volna, pedig már a 2007-es LP-ben is benne vannak.Tiszta, szép, igényes, és még szobát is kaptunk, igaz, erősen alkudnunk kellett, de 300 rúpiáért (matrac a földön pótágy) alhatunk benne. Megkaptuk a teraszos szobát, és az sem megvetendő, hogy tágas kilátásunk nyílt a földekre, messze a város zajától!




Biztonság kedvéért megnéztük még a Burmai Buddhista kolostort is, náluk is vannak szobák ugyanennyiért. Főút mellett, két szobát kaptunk volna priccsel, fürdő, vécé kint, abszolút úttörőtábor-feeling, na maradtunk inkább a Rahulban. Illetve beköltöztünk oda. Bocs a konformizmusért.




Bihar államban vagyunk, Észak -India keleti részén. Ez az egyik legelmaradottabb, legszegényebb állam, magas a bűnözés aránya, az iskolázatlanság. A majd' két magyarországnyi területen 83 millió ember él. Itt fordul elő, hogy autókat leállítanak és kirabolnak, de néha vonaton is áldozatul eshetsz rablótámadásnak. Nem kifejezetten turistákra utaznak, de épp előfordulhat, hogy rosszkor vagy rossz helyen. Bodhgayán kívül nem is nagyon jönnek ide szerintem turisták. A decembert és a januárt gyakran tölti itt a Dalai Láma, mint ahogy rengeteg a tibeti menekült, piacuk is van, meg kajáldák.




Most csendespihi.

*************
Késő délután nekilendültünk a falunak.
A lényeg persze a bóddhifa, a megvilágosodás helye.

Az odavezető út kissé bazári, mindenütt földről árult csecsék és bescék, rendes üzletek sora is övezi a rendezett sétányt. Minden rendezett és viszonylag tiszta is.
Nincs szemét.

A Mahabodhi temple-hez először a cipőnktől kell megszabadulni, aztán jó, ha a lelki terheket is letesszük.

Az első templomot itt a nagy Ashoka császár építette i.e. 200 körül, majd ennek romjain a hatodik században épült újjá, megint jött a muzulmán borotva, de ez a szent hely mindig újjászületett.

Egy nagy kertet kell elképzelünk, amely négyszög alakú teraszokból áll, közép felé mélyül, a négyszöget minden szintjén körbe lehet járni. A négyszög geometriai középpontjában áll egy 50 méter magas sztúpa, benne az elmaradhatatlan arany Buddha szoborral, (pedig úgy tudom, azt kérte annak idején, ne emeljenek neki szobrot, de hát így járt szegény), emögött pedig a FA.



Mi is bementünk nagyon tisztelet tudóan, itt is, mint a kert minden pontján üldögéltek a mindenféle korú, nemű, nemzetiségű emberek, zarándokok, szerzetesek.
Megálltunk egy picit nézni a Buddhát, amikor egy mustársárgába öltözött szerzetes a földről, megkért, hogy színes sálját tegyem fel a szobor előtti polcra, gondolom, hogy ne kelljen feltápászkodnia.
Megtettem, persze, megköszönte, megkérdezte a nevem és hogy honnan jöttem, aztán megáldott, közben az összetekert mantrafüzetével ütögette a fejem. Én is megkérdeztem, ő honnan jött.
Bhutánból.
Megkerülve a sztúpát, annak a hátának támaszkodva áll azután a bóddhifa.

Óriási, fenséges és magasztos. Valami különös erő sugárzik belőle.

Pedig ez már nem is AZ a FA, hanem mondjuk az unokája. Ashoka császár, ie 262-ben,aki egyébként India-szerte, sőt Sri Lankán is elterjesztette a buddhizmust, építtetett egy kerítést a fa köré, amiből négy rácselem még eredeti!!! Ő emeltette az első sztúpát is a fa mellé.

Viszont halála után b. neje volt az, aki valamilyen általam nem ismert okból kivágatta a fát, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy Ashoka lánya, akit apja Sri Lankára küldött hitterjeszteni, magával vitt egy ágat az eredeti fából, és még nagyobb szerencse, hogy a fa ott is megeredt.
Ennek a fának egy ága jött vissza később, valamikor, bizonyára nem tegnap, mert olyan óriási, beterítene egy fél focipályát.

A belső kertben, a fa körül különböző nemzetiségű és öltözetű csoportok imádkoztak és meditáltak, néha csöndben, néha hallhatóan. A legimpozánsabbak a thai monkok voltak narancs sárga-barna ruhájukban.



Körbesétáltuk a parkot, a felső teraszon pörgethető imamalmok sora övezte a sétányt. Akadnak, nem is kevesen, akik nagyon fura módon imádkoznak. Minden két lépés után hasra vetik magukat, mormolnak valamit, aztán föl és újra és újra. Végtelenül. Van, aki ugyanezt egy fa padon végzi, számlálóval a feje fölött. Talán napokon át, alig állt némelyik a lábán.




Észre se vettük, de lassan ránk sötétedett, meggyúlt ezer pici égő, vajlámpácska és az egész valami mesebeli hangulatot árasztott. Láthatatlan erő tartott minket odaszegezve a kerthez, aminek az agresszív szúnyoginvázió vetett véget.

Vacsiztunk a Tibet Caféban, aztán hamar elszenderedtünk India legtisztább és legszebb szállásán.



2010. február 23., kedd

Higiénia, óhh

2010-02-23

A higiéniás viszonyokról kell még szót ejtenünk.

Azt, hogy merőben más normák uralkodnak errefelé, az köztudott. Aki járt már Ázsiában, annak nem lesz új, amit mesélek. Aki pedig még nem, az csodálkozzék.

Csatornázás, mint olyan, a mi fogalmaink szerint nincs, az utca szélén, még az igazán nagy városokban is, egy egy csordogáló nyitott árok fogja föl a házakból kijövő szennyvizet. Gyakran a fürdőszobai lefolyó csak a falon kívülre vezeti ki a vizet, hallani lehet, ahogy a házak közötti szűk résben leér a lenti kövezetre.

Általában mindenütt a megszokott vécécsésze árválkodik a fürdőszobának nevezett helyiségben, azzal a különbséggel, hogy semmit sem szabad beledobni, még papírt sem, mert azonnal eldugul.

Na de akkor hogy?

A folyamat a következőképpen zajlik: amikor az ember elvégezte a dolgát, szétnéz maga körül, és karnyújtásnyi távolságra lennie kell egy csapnak. Ez vagy folytatódik egy csőben, amelyet megragadunk, csap kinyit, a csövet jobbkéz a problémás területre irányít anélkül persze, hogy a víz pólót, cipőt, gatyát is elárasztaná, majd még besegít a balkézzel.

Ha cső nincs, akkor rendelkezésre áll egy kis, kábé fél liter űrtartalmú pitli, azt töltjük teli, majd jobb kézzel megragadva, szintén óvatosan leöblítjük a hátsónkat. Ázsiai módra itt vége is a dolognak, a fehér ember valamiért ragaszkodik a papír használatához, az indiai közértesek nagy örömére. Így ha van nálunk, azzal megszárítkozhatunk és figyelem! nem a vécébe, hanem a szemetesbe dobjuk. (Egyébként a vécépapírtekercs jó szolgálatot tesz papírzsepi helyett, hacsak az ember nem akarja azt is ázsiai módra intézni: egy lyuk befog, nagy sercintés az utca kövezetére).

Nyilvános helyeken, mint pályaudvar, buszmegálló, azért ne számítsunk még ilyen komfortra se, ott még a régi pottyantós rendszer működik, ahol arra kell ügyelni, (mindamellett, hogy a szaglószervet azonnal inaktiváljuk), hogy megfelelően célozzunk, különben az egész lábszárunk részesül az áldásból.




A másik fontos dolog a zuhany.
Nagy vívmány, hogy a legtöbb helyen van bojler, így melegvíz is, ha nem is egész nap a rendszeres áramszünetek matt.
A fürdőszoba sokkal egyszerűbb kivitelű, mint ahogy megszoktuk, ha szabad ilyen finoman fogalmazni.
Kád nevű eszközt egy helyen tapasztaltunk, zuhany alatt pedig két csapot és egy falból kilógó csövet kell érteni. A lefolyó valamelyik távoli sarokban van, még egy vödör és az elmaradhatatlan pitli tartozik a felszereltséghez.


A zuhanyból ritkán folyik elég erővel a víz, meg néha ki is hűl, mire leér, így a legpraktikusabb módja a tisztálkodásnak, ha teli engedjük a vödröt finom meleg vízzel, majd a pitlivel magunkra locsoljuk.

Ily módon egy kis bojlernyi vízzel simán hárman lefürödhetünk, sőt még egy-két alsónemű kilötybölésére is marad elegendő.

Macerásabb, ha a bathroom nevű intézmény nem közvetlenül a szobából nyílik, amely esetben persze olcsóbb a szobaár, de mindent ki kell hurcolni a közös fürdőszobába, sőt, még esetleg fogvacogtató hideg is van, mint Rishikeshben.

Ezen tapasztalatok birtokában az ember hajlamos jobban megbecsülni az otthoni kényelmet, meleget, kádat, nem is beszélve a nagy kincsről, a vízről.

Itt Indiában nem csak a folyó szentsége miatt, meg rituális okból járnak oda fürdeni, meg mosni, hanem azon egyszerű okból is, mert otthonukban egyszerűen nincs vizük.
Egyáltalán.
Romantikus látvány a parton mosó férfi, meg a fürdőző asszony, a száradó gatyák és lepedők tarka képe.

De vajon mi képesek lennénk még erre?

2010. február 22., hétfő

GAYATRI MANTRA






OM BHUR BHUWA SWAH
TAT SAVITURVARENYAM
BHARGO DEVASYA DHIMALI
DHIYO YO NAH PRACHODAYAT



For increasing creative energy of body and mind, increasing pranic energy.

A Test és Szellem kreativ energiájának és a prána energia emelésére.

We meditate on the adorable sun of spiritual energy. May it inspire our higher intelligence.

A csodálatos nap spirituális energiáján meditálunk. Inspirálja a magasabb intelligenciánkat.

Az a szabály, hogy nincs szabály!


2010-02-22

Végre kialudtuk magunkat, az ágy ugyan nem lett sokkal puhább, de már elviselhetőbb. A szúnyogok ellen is bevetettünk egy elektromos kütyüt, így tényleg kipihentük magunkat.

Délelőtt találkoztunk Heatherrel, Viki amcsi barátnőjével, aki szintén utazik, sőt, ezt professzionális szintre fejlesztette. De már három éve nem találkoztak. Együtt reggeliztünk egy organikus kávézóban, ahol ismerős arcokba botlottunk, láttuk őket a ghaton ücsörögni, vagy a koncerten.

Később biciklis riksával (hárman egyen), behajtatunk a nyüzsgő belvárosba, megint rémisztően hatott ránk a kaotikus forgalom, ahol az a szabály, hogy nincs szabály. Vagy figyelsz irgalmatlanul, mert kilöknek, eltaposnak, vagy örökre ottragadsz a körforgalom közepén.


Az Arany Templom közelébe mentünk, mert azt az információt kaptuk, hogy most beengednek turistákat. A 2007-es Lonely még azt írja, hogy egy szomszédos kávézó emeletéről lehet bekukucskálni, most meg a fegyveres katonák mutatták az utat.

Bemerészkedtünk a bazárszerű sikátorok közé a szűk, embertömeggel teli negyedbe, itt tört rám egy kis India-undor. Henire később, amikor megint a rakparton sétáltunk. Mindenki tülekedett, nyomakodott, ordibált. Sodródtunk a tömeggel, amikor egy kanyar után egy szűk kapu előtt hosszú száris nép kígyózott. Ez volt a templom egyik bejárata, de nem számunkra.

Minket továbbhajtottak, de hogy hol rejtőzik a kettes kapu, azt csak a fegyveres őrök nagy számából következtettük ki. Kint kell hagyni táskát, telefont, fényképezőgépet, cipőt.

Úgy döntöttünk, hogy én első fordulóban kint maradok a cuccokkal, a két lány bemegy, aztán cserélünk. Addig egy árus nagy gyönyörűségére bevetettem magam egy rongyos boltba szárit meg pólókat nézegetni.

Egy punjabi ruhát fel is próbáltam, de se az anyaga, se a színe nem tetszett igazán.




Vikiék visszajöttek, de nem túl lelkesen a tapasztaltaktól, így én lemondtam az én részemről.
Később hallottuk, hogy körben mindenütt fegyveresek ülnek a tetőkön, iszonyú nagy biztonsági készültség van, nem csak most, mindig. Nesze neked békés vallások egymás mellett élése!



Ettünk is abban a negyedben, Heni egy palacsinta-szerű valamit töltelékkel (dosa). Bocsi, hogy nem tudok részletesebb leírást adni, de sokszor nem derül ki, hogy milyen összetevőkből állnak össze a kaják.

Viki egy knédlihez hasonló ételt evett, egyszer sós, kókuszos kulimászban, egyszer meg édes joghurttal. Utána odébb még csájoztunk kedves, marcona fegyveresekkel.

A kis cseréppohárkákat el akartuk mosni és hazahozni, de mutogatták, hogy hajítsuk csak el a ház tövébe, ahogy mindenki. Itt mindent nyugodtan elhajítanak, szervest, szervetlent, ehetőt és ehetetlent, mindig akad valaki egy kecske, tehén, kutya, malac formájában, aki a feldolgozható részeket megeszi.





Kibóklásztunk a partra, most a nagyobbik égetőnél bukkantunk ki.
Megint néztük egy kicsit, de már szinte egykedvűen.
Inkább saját hozzáállásunk döbbentett meg, a változás, amin négy nap alatt átestünk.
Első nap: döbbenet, iszony.
Második nap: sírás.Harmadik nap:kínos poénkodás, hárítás.
Negyedik nap: egykedvű elfogadás.
Néztük, akár a fürdőzőket, a Gangeszben állva mosó embereket, a bivalyokat vagy a szadhukat. Mindent meg lehet szokni.
Most végig sétáltunk a folyó mentén lefelé a híd irányába, majdnem a végéig.


Az egész város mintegy 5 kilométer hosszan húzódik a Gangesz mentén egy nagy kanyarban.
Valami olyat mesélt az előző szállás tulaja, hogy Síva kifeszített íját formázza a part, maga a város pedig a nyíl hegyén egyensúlyoz, így ha a környéken földrengés van, Varanasit nem érinti.



Monszun után és alatt akár 20 méterrel is magasabban állhat a víz, láttunk felfestett jelet, hogy 1978-ban, meddig ért a víz.

Haza, a város másik végében álló Assi ghatunkra hosszas alkudozás után egy rettenetesen füstölő, zajos, de motoros bárkával mentünk.

Betértünk vonatjegyeinkért, netezni és pénztváltani Sunnithoz, aki rádumált, hogy menjünk vele vacsorázni. Ebből az lett, hogy mi ettünk, ha már ott voltunk, pedig senki nem volt éhes, ő meg valami átlátszó dumával kihúzta magát. Miért van az az érzésem, hogy megint becsaptak???


Még egy hetünk van.

2010. február 21., vasárnap

Varanasi még




2010-02-21

Pánikszerűen elhagytuk azt a házat (jegyezzük meg a nevét az eljövendő generációk számára: Vaishnu GH), rossz rezgése volt, tegnap este a koncert után alig találtunk haza a labirintus szerű óvárosban, kicsit bennünk volt a pánik, mert egy pasit mintha minket követett volna, alig bírtuk lerázni. (bár lehet, hogy csak segíteni akart hazatalálni, és mi vagyunk túl paranoiásak.) De mindenesetre félelmetes volt.




Az éjszakát a belőlünk lakmározó többtonna szúnyog tette még elviselhetetlenebbé, öröm volt elhagyni a terepet. Átbiciklisriksáztunk az új helyre, ahol levegő, napfény és madárcsicsergés várt, nagy terasz és jó rezgés. Meg zsidók az emeleten. Fel akartunk menni megnézni a tetőt, tudunk-e jógázni reggel, de egy kedves fiatal rabbi és sok héber betű állta az utunkat. Valamilyen közösségi ház működik nekik a felső emeleten, így a tető is megközelíthetetlen.



Készítettünk egy rough tervet, meddig szándékozunk maradni Varanasiban, mikor induljunk tovább. Ma vasárnap van, jövő hétfőn hagyjuk el Indiát.

Ismét nekilódultunk a ghatnak, most Assi ghat felől indulva, (egyébként itt torkollik az Asi folyó a Gangeszbe, délen pedig a Varun, a kettő között fekszik Varun-Asi, azaz Varanasi).
Jó, vagy rossz sorsunk (karma) a harmadik irodában köszöntött ránk, ahol egy sármos, értelmes tulajra akadtunk, (ez néha azért nehézségekbe ütközik errefelé). Félig Ausztráliában él, onnan hoz utasokat Indiába, a brahmin kaszthoz tartozik (ez a feje hátsó részén lógó kis copfból derül ki), és szimpatikusnak talált bennünket, de főleg Viktóriácskát.

Van net is az irodában, meg tiszta és viszonylag modern, így majd visszanézünk még.

Mindenesetre megrendeltük a vonatjegyünket Bodhgayába, Vikinek Kalkuttába, és minden féle hasznos infót leszippantottunk róla.

Aztán kicsit bambán a korai keléstől (huh, ezt majdnem elfelejtettem)
megint végigcsámborogtunk a parton, megint nem jutottunk el a végéig. De már így is ismerősként üdvözöltük a fekete fejű méla kecskét, az ejtőző bivalyokat, a kéregető és árus gyerekeket, a kígyóbűvölőt és egyéb szent embereket.


Többször lerogytunk csájozni, hogy némi erőt gyűjtsünk, közben érdeklődve néztünk egy csupacsont elmélyült bácsit, (aki lehet, hogy alig idősebb, mint én, de lehet éppen száz éves is), amint akkurátusan forgatja a száradni kitett tehénlepényeket.
Ez nagyon fontos termék itt, mindenki ezzel főz, ha nincs gázpalackja, láttuk, ahogy a saját készletet a háztetőn szárítják tenyérnyi pogácsák formájában.



Viki karmája úgy kívánta, hogy meghívjon aznap boldog-boldogtalant, egy szadhu, aztán a lepényes bácsi részesült e kegyben. Mikor jóval később visszafelé jöttünk, mindenki ugyanúgy és ugyanazzal foglalatoskodott, mint korábban: a kecske, a bivalyok, a teás ember, meg a bácsi is.

Viki beszólása lett a nap mottója: vajon miért kézzel forgatja a lepénykéket, mikor ott a lapátja? Igaz, az is tehénszarból van!

Most itt ülök az új helyünkön, Viki hajat mos meg a pólóit, Heni friss gyümölcsért szaladt, én meg nézem a naplementét.



Amit elfelejtettem:előző helyünkön ránk tukmáltak egy turistacsomagot, amelynek egyik része a templom-túra volt, és volt benne két csónaktúra a Gangeszon, egy este, egy pedig hajnalban. Naplemente és napfelkelte.
Az estit letudtuk első este, megnéztük az aartit a folyóról több ezer más érdeklődővel egyetemben, a hajnalit pedig ma. A képek beszéljenek.


2010. február 20., szombat

Varanasi szebbik oldala (?)




2010-02-20

Nagyon rosszul aludt mindenki, az ágy rövid és annyira kemény volt, hogy stílszerűek legyünk, én koporsóban éreztem magam. Megürül ma az ausztrál srác szobája, átköltözünk oda, bár a szoba kisebb, de az ágy puhább, megnéztük.
Reggeli a tetőn, 10-kor indul a templomtúra. Kollégám, Dudu (vagy valami ilyesmi neve van), motoros riksával végighordoz bennünket a városon. Varanasinak, Shiva szent városának, nyolc fontos temploma van, amiből számunkra 4 látogatható, oda vittek el.




Varanasi több mint 2000 éve civilizációs, vallási és oktatási központ, állítólag a Föld legrégebbi, folyamatosan lakott lakott települése. Mark Twain írja: "Benares (a város régi neve) idősebb, mint a történelem, régebbi, mint a tradiciók, és kétszer olyan ódonnak tűnik, mint a kettő együtt."

A történetírás időszámításunk előtt 1400-ig tekint vissza, de a város igazából a nyolcadik században emelkedett ilyen jelentőségűvé, amikor Shankaracharya, a hinduizmus megújítója Shiva imádatát tette a vallás fő elemévé. 1300 körül az afgánok lerombolták Varanasit, de a komoly pusztítást kedves barátunk, Aurangzeb, a mogul császár végezte, aki az összes régi hindu templomot a földdel tette egyenlővé.

Nem járt sikerrel, mert ennek ellenére Varanasi mind a mai napig India egyik legszentebb helye, itt ver a hindu világ szíve, itt találkozik a fizikai és a spirituális világ, a Gangeszt tekintik a megváltás folyójának, amely a múlt, jelen, jövő örök reményének szimbóluma.
Mágikus, színes, nyüzsgő és néha lehengerlő város, ahol az élet és halál legintimebb rituáléi a nagy nyilvánosság előtt, a folyó ghatjain zajlanak. Rabul ejtő, tényleg.






A meglátogatott templomokról annyit, hogy építészetileg nem kiemelkedőek, néha kifejezetten csiricsárék, vallási szempontból pedig számunkra nem jelentősek, főleg illúzióromboló,hogy a bejáratnál alaposan végigmotoznak, mezítláb tocsogsz a hideg kőpadlón és nagy a tömeg. De legalább láttuk a híres benaresi egyetemet.




A túra egy selyemmanufaktúrában és természetesen az üzletében ért véget, ahol először egy csájjal nyűgöztek le bennünket, aztán a a szebbnél szebb selyem sálakkal, amelyekkel szabályosan beterítettek a bemutatóteremben. Gyönyörűek és légiesek, nem árulom el, mennyibe került az a három, amit megvettem. De nevetséges ár, mindenesetre.



Megkérdeztem, van-e olyan anyaguk is, amiből mondjuk nadrágot lehetne csináltatni, vagy egy szép kis rucit, na ettől rögtön felvillanyozódtak és áttereltek egy nagyobb bemutatóterembe. Előkerültek a szárik! Perceken belül mindhárman száriba tekerve billegtünk a tükör előtt, a pasas csalhatatlan érzékkel választotta ki a karakterünknek megfelelő színeket.



Lélegzetelállítóak lettünk, mint három grácia, vagy istennő, Lakshmi, Saratwati és mondjuk Káli.

Kicsit meg is inogtam, mert nagyon szépek és finomak voltak a selymek, tényleg elegáns dolgokat lehetne belőle készíttetni. De végül mégse.



Délután végigsétáltunk a folyó mentén fölfelé, megtaláltuk Asi ghatot, ahol eredetileg lakni szerettünk volna. Megkérdeztünk néhány helyet, de sehol nem találtunk szabad szobát. Hozzánk csapódott néhány kölyök és elcipeltek még néhány eldugott guest house-hoz, kerteken és templomokon keresztül, míg végül találtunk egy bájos kertben álló házat, az Om GH-t. Lefoglaltuk az egyik legjobb szobát másnaptól, amihez a folyosó végi nagy terasz szinte szervesen hozzátartozott. Alighogy lepengettük a foglalót, egy ausztrál (vagy egyéb) kinézetű pár érkezett és elkámpicsorodtak, mert már nem volt több szoba.




Visszagyalogoltunk a parton az égetőhelyig, ahol most sokkal több ember tolongott a parton. Megint megbabonázva üldögéltünk ott.

Ha tegnap még nem láttunk emóciókat, ma szinte sokkszerűen értek a hevesen áradó érzelmek. Az egyik holttest körül ott állt a család, két fiatal férfi, meg talán az apjuk, egy idősebb fehér ruhás férfi. Azt gondolom, az édesanyjuk távozott az élők birodalmából. Az egyik fiú annyira hosszasan és keservesen zokogott végig a szertartás alatt, vagy egy órán át, hogy én is vele sírtam.

A másik elgondoltató jelenet az volt, ahogy egy testesebb férfinek a lépcsőn ülve borotválták le először az arcát, majd az egész fejét, csak a búbján hátul maradt egy pici tincs. Ő veszthette el a párját, mert a tradíció szerint a hátramaradott kopaszra borotváltatja a fejét, és fehér ruhát, a gyász jelét ölti magára. Sőt, a nőt elűzték a háztól, mert az ő rossz karmája miatt halt meg a család fia.
Ma már nem, de régen élve el kellett égettetnie magát a férj máglyáján, s ha nem, akkor is kolostorba, ashramba vonult. Ma már ez nem ennyire élő hagyomány, de tény, hogy ma is sokszor elűzik az özvegyasszonyt a háztól, Bombayban találkoztunk egy amerikai pasassal, aki egy ilyen ashramot tart fent itt Varanasi közelében, egyfajta menhelyet, ahol foglalkoztatják a kitaszított nőket

Nem maradtunk sokáig, mert felzaklattak bennünket ezek a jelenetek.

Gyors zuhany és átöltözés után kicseleztük a szállás tulaját, mert ránk akarta sózni az esti koncertjegyeket 150 rúpiáért, inkább ellógtunk és megkerestünk magunk a helyet. Így csak 100 rúpia volt a jegy, ez jó érzés, hogy nem hagytuk megint lehúzni magunkat. Itt Varanasiban folyton az az érzésed, hogy mindenki meg akar kopasztani.

Az előadás megérte a száz ropit, szitár és dob volt a klasszikus zenei részben, kicsit improvizációs jazznek tűnt. A második részben tabla és dob volt a hangszer és két táncos perdült elő. Egy fura pasi, millió csengettyűvel a lábán, meg egy szép arcú lány adtak elő jeleneteket, szerelmes évődő táncot, istenek között konfliktusokat és egyszerűen frenetikus testrázást, ami közben csörögtek, pörögtek, forogtak, rázták az ezer csingilingit a lábukon.