Nagyon rosszul aludt mindenki, az ágy rövid és annyira kemény volt, hogy stílszerűek legyünk, én koporsóban éreztem magam. Megürül ma az ausztrál srác szobája, átköltözünk oda, bár a szoba kisebb, de az ágy puhább, megnéztük.
Reggeli a tetőn, 10-kor indul a templomtúra. Kollégám, Dudu (vagy valami ilyesmi neve van), motoros riksával végighordoz bennünket a városon. Varanasinak, Shiva szent városának, nyolc fontos temploma van, amiből számunkra 4 látogatható, oda vittek el.
Varanasi több mint 2000 éve civilizációs, vallási és oktatási központ, állítólag a Föld legrégebbi, folyamatosan lakott lakott települése. Mark Twain írja: "Benares (a város régi neve) idősebb, mint a történelem, régebbi, mint a tradiciók, és kétszer olyan ódonnak tűnik, mint a kettő együtt."
A történetírás időszámításunk előtt 1400-ig tekint vissza, de a város igazából a nyolcadik században emelkedett ilyen jelentőségűvé, amikor Shankaracharya, a hinduizmus megújítója Shiva imádatát tette a vallás fő elemévé. 1300 körül az afgánok lerombolták Varanasit, de a komoly pusztítást kedves barátunk, Aurangzeb, a mogul császár végezte, aki az összes régi hindu templomot a földdel tette egyenlővé.
Nem járt sikerrel, mert ennek ellenére Varanasi mind a mai napig India egyik legszentebb helye, itt ver a hindu világ szíve, itt találkozik a fizikai és a spirituális világ, a Gangeszt tekintik a megváltás folyójának, amely a múlt, jelen, jövő örök reményének szimbóluma.
Mágikus, színes, nyüzsgő és néha lehengerlő város, ahol az élet és halál legintimebb rituáléi a nagy nyilvánosság előtt, a folyó ghatjain zajlanak. Rabul ejtő, tényleg.
A meglátogatott templomokról annyit, hogy építészetileg nem kiemelkedőek, néha kifejezetten csiricsárék, vallási szempontból pedig számunkra nem jelentősek, főleg illúzióromboló,hogy a bejáratnál alaposan végigmotoznak, mezítláb tocsogsz a hideg kőpadlón és nagy a tömeg. De legalább láttuk a híres benaresi egyetemet.
A túra egy selyemmanufaktúrában és természetesen az üzletében ért véget, ahol először egy csájjal nyűgöztek le bennünket, aztán a a szebbnél szebb selyem sálakkal, amelyekkel szabályosan beterítettek a bemutatóteremben. Gyönyörűek és légiesek, nem árulom el, mennyibe került az a három, amit megvettem. De nevetséges ár, mindenesetre.
Megkérdeztem, van-e olyan anyaguk is, amiből mondjuk nadrágot lehetne csináltatni, vagy egy szép kis rucit, na ettől rögtön felvillanyozódtak és áttereltek egy nagyobb bemutatóterembe. Előkerültek a szárik! Perceken belül mindhárman száriba tekerve billegtünk a tükör előtt, a pasas csalhatatlan érzékkel választotta ki a karakterünknek megfelelő színeket.
Lélegzetelállítóak lettünk, mint három grácia, vagy istennő, Lakshmi, Saratwati és mondjuk Káli.
Kicsit meg is inogtam, mert nagyon szépek és finomak voltak a selymek, tényleg elegáns dolgokat lehetne belőle készíttetni. De végül mégse.
Délután végigsétáltunk a folyó mentén fölfelé, megtaláltuk Asi ghatot, ahol eredetileg lakni szerettünk volna. Megkérdeztünk néhány helyet, de sehol nem találtunk szabad szobát. Hozzánk csapódott néhány kölyök és elcipeltek még néhány eldugott guest house-hoz, kerteken és templomokon keresztül, míg végül találtunk egy bájos kertben álló házat, az Om GH-t. Lefoglaltuk az egyik legjobb szobát másnaptól, amihez a folyosó végi nagy terasz szinte szervesen hozzátartozott. Alighogy lepengettük a foglalót, egy ausztrál (vagy egyéb) kinézetű pár érkezett és elkámpicsorodtak, mert már nem volt több szoba.
Visszagyalogoltunk a parton az égetőhelyig, ahol most sokkal több ember tolongott a parton. Megint megbabonázva üldögéltünk ott.
Ha tegnap még nem láttunk emóciókat, ma szinte sokkszerűen értek a hevesen áradó érzelmek. Az egyik holttest körül ott állt a család, két fiatal férfi, meg talán az apjuk, egy idősebb fehér ruhás férfi. Azt gondolom, az édesanyjuk távozott az élők birodalmából. Az egyik fiú annyira hosszasan és keservesen zokogott végig a szertartás alatt, vagy egy órán át, hogy én is vele sírtam.
A másik elgondoltató jelenet az volt, ahogy egy testesebb férfinek a lépcsőn ülve borotválták le először az arcát, majd az egész fejét, csak a búbján hátul maradt egy pici tincs. Ő veszthette el a párját, mert a tradíció szerint a hátramaradott kopaszra borotváltatja a fejét, és fehér ruhát, a gyász jelét ölti magára. Sőt, a nőt elűzték a háztól, mert az ő rossz karmája miatt halt meg a család fia.
Ma már nem, de régen élve el kellett égettetnie magát a férj máglyáján, s ha nem, akkor is kolostorba, ashramba vonult. Ma már ez nem ennyire élő hagyomány, de tény, hogy ma is sokszor elűzik az özvegyasszonyt a háztól, Bombayban találkoztunk egy amerikai pasassal, aki egy ilyen ashramot tart fent itt Varanasi közelében, egyfajta menhelyet, ahol foglalkoztatják a kitaszított nőket
Nem maradtunk sokáig, mert felzaklattak bennünket ezek a jelenetek.
Gyors zuhany és átöltözés után kicseleztük a szállás tulaját, mert ránk akarta sózni az esti koncertjegyeket 150 rúpiáért, inkább ellógtunk és megkerestünk magunk a helyet. Így csak 100 rúpia volt a jegy, ez jó érzés, hogy nem hagytuk megint lehúzni magunkat. Itt Varanasiban folyton az az érzésed, hogy mindenki meg akar kopasztani.
Az előadás megérte a száz ropit, szitár és dob volt a klasszikus zenei részben, kicsit improvizációs jazznek tűnt. A második részben tabla és dob volt a hangszer és két táncos perdült elő. Egy fura pasi, millió csengettyűvel a lábán, meg egy szép arcú lány adtak elő jeleneteket, szerelmes évődő táncot, istenek között konfliktusokat és egyszerűen frenetikus testrázást, ami közben csörögtek, pörögtek, forogtak, rázták az ezer csingilingit a lábukon.
