2010-02-22
Végre kialudtuk magunkat, az ágy ugyan nem lett sokkal puhább, de már elviselhetőbb. A szúnyogok ellen is bevetettünk egy elektromos kütyüt, így tényleg kipihentük magunkat.
Délelőtt találkoztunk Heatherrel, Viki amcsi barátnőjével, aki szintén utazik, sőt, ezt professzionális szintre fejlesztette. De már három éve nem találkoztak. Együtt reggeliztünk egy organikus kávézóban, ahol ismerős arcokba botlottunk, láttuk őket a ghaton ücsörögni, vagy a koncerten.
Később biciklis riksával (hárman egyen), behajtatunk a nyüzsgő belvárosba, megint rémisztően hatott ránk a kaotikus forgalom, ahol az a szabály, hogy nincs szabály. Vagy figyelsz irgalmatlanul, mert kilöknek, eltaposnak, vagy örökre ottragadsz a körforgalom közepén.
Az Arany Templom közelébe mentünk, mert azt az információt kaptuk, hogy most beengednek turistákat. A 2007-es Lonely még azt írja, hogy egy szomszédos kávézó emeletéről lehet bekukucskálni, most meg a fegyveres katonák mutatták az utat.
Bemerészkedtünk a bazárszerű sikátorok közé a szűk, embertömeggel teli negyedbe, itt tört rám egy kis India-undor. Henire később, amikor megint a rakparton sétáltunk. Mindenki tülekedett, nyomakodott, ordibált. Sodródtunk a tömeggel, amikor egy kanyar után egy szűk kapu előtt hosszú száris nép kígyózott. Ez volt a templom egyik bejárata, de nem számunkra.
Minket továbbhajtottak, de hogy hol rejtőzik a kettes kapu, azt csak a fegyveres őrök nagy számából következtettük ki. Kint kell hagyni táskát, telefont, fényképezőgépet, cipőt.
Úgy döntöttünk, hogy én első fordulóban kint maradok a cuccokkal, a két lány bemegy, aztán cserélünk. Addig egy árus nagy gyönyörűségére bevetettem magam egy rongyos boltba szárit meg pólókat nézegetni.
Egy punjabi ruhát fel is próbáltam, de se az anyaga, se a színe nem tetszett igazán.
Vikiék visszajöttek, de nem túl lelkesen a tapasztaltaktól, így én lemondtam az én részemről.
Később hallottuk, hogy körben mindenütt fegyveresek ülnek a tetőkön, iszonyú nagy biztonsági készültség van, nem csak most, mindig. Nesze neked békés vallások egymás mellett élése!
Ettünk is abban a negyedben, Heni egy palacsinta-szerű valamit töltelékkel (dosa). Bocsi, hogy nem tudok részletesebb leírást adni, de sokszor nem derül ki, hogy milyen összetevőkből állnak össze a kaják.
Viki egy knédlihez hasonló ételt evett, egyszer sós, kókuszos kulimászban, egyszer meg édes joghurttal. Utána odébb még csájoztunk kedves, marcona fegyveresekkel.
A kis cseréppohárkákat el akartuk mosni és hazahozni, de mutogatták, hogy hajítsuk csak el a ház tövébe, ahogy mindenki. Itt mindent nyugodtan elhajítanak, szervest, szervetlent, ehetőt és ehetetlent, mindig akad valaki egy kecske, tehén, kutya, malac formájában, aki a feldolgozható részeket megeszi.
Kibóklásztunk a partra, most a nagyobbik égetőnél bukkantunk ki.
Megint néztük egy kicsit, de már szinte egykedvűen.
Inkább saját hozzáállásunk döbbentett meg, a változás, amin négy nap alatt átestünk.
Első nap: döbbenet, iszony.
Második nap: sírás.Harmadik nap:kínos poénkodás, hárítás.
Negyedik nap: egykedvű elfogadás.
Néztük, akár a fürdőzőket, a Gangeszben állva mosó embereket, a bivalyokat vagy a szadhukat. Mindent meg lehet szokni.
Most végig sétáltunk a folyó mentén lefelé a híd irányába, majdnem a végéig.
Az egész város mintegy 5 kilométer hosszan húzódik a Gangesz mentén egy nagy kanyarban.
Valami olyat mesélt az előző szállás tulaja, hogy Síva kifeszített íját formázza a part, maga a város pedig a nyíl hegyén egyensúlyoz, így ha a környéken földrengés van, Varanasit nem érinti.
Monszun után és alatt akár 20 méterrel is magasabban állhat a víz, láttunk felfestett jelet, hogy 1978-ban, meddig ért a víz.
Haza, a város másik végében álló Assi ghatunkra hosszas alkudozás után egy rettenetesen füstölő, zajos, de motoros bárkával mentünk.
Betértünk vonatjegyeinkért, netezni és pénztváltani Sunnithoz, aki rádumált, hogy menjünk vele vacsorázni. Ebből az lett, hogy mi ettünk, ha már ott voltunk, pedig senki nem volt éhes, ő meg valami átlátszó dumával kihúzta magát. Miért van az az érzésem, hogy megint becsaptak???
Még egy hetünk van.
Délelőtt találkoztunk Heatherrel, Viki amcsi barátnőjével, aki szintén utazik, sőt, ezt professzionális szintre fejlesztette. De már három éve nem találkoztak. Együtt reggeliztünk egy organikus kávézóban, ahol ismerős arcokba botlottunk, láttuk őket a ghaton ücsörögni, vagy a koncerten.
Később biciklis riksával (hárman egyen), behajtatunk a nyüzsgő belvárosba, megint rémisztően hatott ránk a kaotikus forgalom, ahol az a szabály, hogy nincs szabály. Vagy figyelsz irgalmatlanul, mert kilöknek, eltaposnak, vagy örökre ottragadsz a körforgalom közepén.
Az Arany Templom közelébe mentünk, mert azt az információt kaptuk, hogy most beengednek turistákat. A 2007-es Lonely még azt írja, hogy egy szomszédos kávézó emeletéről lehet bekukucskálni, most meg a fegyveres katonák mutatták az utat.
Bemerészkedtünk a bazárszerű sikátorok közé a szűk, embertömeggel teli negyedbe, itt tört rám egy kis India-undor. Henire később, amikor megint a rakparton sétáltunk. Mindenki tülekedett, nyomakodott, ordibált. Sodródtunk a tömeggel, amikor egy kanyar után egy szűk kapu előtt hosszú száris nép kígyózott. Ez volt a templom egyik bejárata, de nem számunkra.
Minket továbbhajtottak, de hogy hol rejtőzik a kettes kapu, azt csak a fegyveres őrök nagy számából következtettük ki. Kint kell hagyni táskát, telefont, fényképezőgépet, cipőt.
Úgy döntöttünk, hogy én első fordulóban kint maradok a cuccokkal, a két lány bemegy, aztán cserélünk. Addig egy árus nagy gyönyörűségére bevetettem magam egy rongyos boltba szárit meg pólókat nézegetni.
Egy punjabi ruhát fel is próbáltam, de se az anyaga, se a színe nem tetszett igazán.
Vikiék visszajöttek, de nem túl lelkesen a tapasztaltaktól, így én lemondtam az én részemről.
Később hallottuk, hogy körben mindenütt fegyveresek ülnek a tetőkön, iszonyú nagy biztonsági készültség van, nem csak most, mindig. Nesze neked békés vallások egymás mellett élése!
Ettünk is abban a negyedben, Heni egy palacsinta-szerű valamit töltelékkel (dosa). Bocsi, hogy nem tudok részletesebb leírást adni, de sokszor nem derül ki, hogy milyen összetevőkből állnak össze a kaják.
Viki egy knédlihez hasonló ételt evett, egyszer sós, kókuszos kulimászban, egyszer meg édes joghurttal. Utána odébb még csájoztunk kedves, marcona fegyveresekkel.
A kis cseréppohárkákat el akartuk mosni és hazahozni, de mutogatták, hogy hajítsuk csak el a ház tövébe, ahogy mindenki. Itt mindent nyugodtan elhajítanak, szervest, szervetlent, ehetőt és ehetetlent, mindig akad valaki egy kecske, tehén, kutya, malac formájában, aki a feldolgozható részeket megeszi.
Kibóklásztunk a partra, most a nagyobbik égetőnél bukkantunk ki.
Megint néztük egy kicsit, de már szinte egykedvűen.
Inkább saját hozzáállásunk döbbentett meg, a változás, amin négy nap alatt átestünk.
Első nap: döbbenet, iszony.
Második nap: sírás.Harmadik nap:kínos poénkodás, hárítás.
Negyedik nap: egykedvű elfogadás.
Néztük, akár a fürdőzőket, a Gangeszben állva mosó embereket, a bivalyokat vagy a szadhukat. Mindent meg lehet szokni.
Most végig sétáltunk a folyó mentén lefelé a híd irányába, majdnem a végéig.
Az egész város mintegy 5 kilométer hosszan húzódik a Gangesz mentén egy nagy kanyarban.Valami olyat mesélt az előző szállás tulaja, hogy Síva kifeszített íját formázza a part, maga a város pedig a nyíl hegyén egyensúlyoz, így ha a környéken földrengés van, Varanasit nem érinti.
Monszun után és alatt akár 20 méterrel is magasabban állhat a víz, láttunk felfestett jelet, hogy 1978-ban, meddig ért a víz.
Haza, a város másik végében álló Assi ghatunkra hosszas alkudozás után egy rettenetesen füstölő, zajos, de motoros bárkával mentünk.
Betértünk vonatjegyeinkért, netezni és pénztváltani Sunnithoz, aki rádumált, hogy menjünk vele vacsorázni. Ebből az lett, hogy mi ettünk, ha már ott voltunk, pedig senki nem volt éhes, ő meg valami átlátszó dumával kihúzta magát. Miért van az az érzésem, hogy megint becsaptak???
Még egy hetünk van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése