2010-02-24
Megéri hajnalban kelni, ilyenkor oly békés és szerethető India.
Márpedig erre sűrűn nyílik alkalom, ha az ember utazik, a nagy expressek valahogy mindig így indulnak vagy érkeznek. A mienk most Delhiből indult este, mi 5.40-kor kellett volna, hogy beszálljunk Varanasiban, és csak csupán fél óra késéssel érkezett, ami itt igazán értékelendő.
Délelőtt érkezünk Gayaba, aminek része Bodhgaya, ahol egy bódhifa árnyékában Gautama Siddhartát elérte a megvilágosodás és Buddhvá vált.
Ide igyekszünk most.
Elbúcsúztunk a hajnali párába burkolózott Varanasitól, ember nem jár az utcán, kicsit izgultunk is, hogy megtaláljuk-e azt a főutcát, ahol jó eséllyel kaphatunk motoros riksát. Ilyenkor a gyér világítás miatt még az esetleges járdahiányokra és tehén lepényre kell vigyázni, bár azt többnyire ilyenkorra már begyűjtik.
Negyed tizenkettő is lett, mire Gayaba értünk, kicsit izgatottak voltunk, hogy le is szálljunk a megfelelő helyen. Az állomások neve alig van latin betűkkel kiírva, általában csak egyszer, de azt nehéz elkapni a még száguldó vonatból, a menetrendi időkre ne is figyelj, hát akkor csak az utastársak kedvességében lehet bízni, hogy elárulják, éppen hol járunk.De persze, ahányat megkérdezel, annyiféle választ fogsz kapni, beleértve a ritkán, öt órás út alatt egyszer előforduló kalauzt is.
Végül is sikerrel jártunk, leráztuk az összes taxist, riksást, koldust és egyebet, közben azért sikerrel egyezkedtünk eggyel, hogy mégis csak eljussunk Bodhgayaba, ami a várostól 13 kilométerre fekszik.
Eddigre azonban eluralkodott a farkaséhség, szálláskeresés helyett evéssel kezdtük az első adódó helyen.
Valahogy nehezen igazodtunk el a könyvben, és éppen kezdtük a Tanácstalan Turistát játszani, amikor odaült mellém egy fehér srác, és elmondta, hogy innen nem messze laktak egy helyen, ami India legpöpecebb vendégháza, olyan tiszta, hogy hihetetlen.
Na, erre már kíváncsiak lettünk.
Heni és a zsákok leültek a Tibeti Kávézóban, Vikivel nekivágtunk a szobakeresésnek. Az említett hely tényleg pazar, olyan, mintha most nyitottak volna, pedig már a 2007-es LP-ben is benne vannak.Tiszta, szép, igényes, és még szobát is kaptunk, igaz, erősen alkudnunk kellett, de 300 rúpiáért (matrac a földön pótágy) alhatunk benne. Megkaptuk a teraszos szobát, és az sem megvetendő, hogy tágas kilátásunk nyílt a földekre, messze a város zajától!
Biztonság kedvéért megnéztük még a Burmai Buddhista kolostort is, náluk is vannak szobák ugyanennyiért. Főút mellett, két szobát kaptunk volna priccsel, fürdő, vécé kint, abszolút úttörőtábor-feeling, na maradtunk inkább a Rahulban. Illetve beköltöztünk oda. Bocs a konformizmusért.
Bihar államban vagyunk, Észak -India keleti részén. Ez az egyik legelmaradottabb, legszegényebb állam, magas a bűnözés aránya, az iskolázatlanság. A majd' két magyarországnyi területen 83 millió ember él. Itt fordul elő, hogy autókat leállítanak és kirabolnak, de néha vonaton is áldozatul eshetsz rablótámadásnak. Nem kifejezetten turistákra utaznak, de épp előfordulhat, hogy rosszkor vagy rossz helyen. Bodhgayán kívül nem is nagyon jönnek ide szerintem turisták. A decembert és a januárt gyakran tölti itt a Dalai Láma, mint ahogy rengeteg a tibeti menekült, piacuk is van, meg kajáldák.
Most csendespihi.
*************
Késő délután nekilendültünk a falunak.
A lényeg persze a bóddhifa, a megvilágosodás helye.
Az odavezető út kissé bazári, mindenütt földről árult csecsék és bescék, rendes üzletek sora is övezi a rendezett sétányt. Minden rendezett és viszonylag tiszta is.
Nincs szemét.
A Mahabodhi temple-hez először a cipőnktől kell megszabadulni, aztán jó, ha a lelki terheket is letesszük.
Az első templomot itt a nagy Ashoka császár építette i.e. 200 körül, majd ennek romjain a hatodik században épült újjá, megint jött a muzulmán borotva, de ez a szent hely mindig újjászületett.
Egy nagy kertet kell elképzelünk, amely négyszög alakú teraszokból áll, közép felé mélyül, a négyszöget minden szintjén körbe lehet járni. A négyszög geometriai középpontjában áll egy 50 méter magas sztúpa, benne az elmaradhatatlan arany Buddha szoborral, (pedig úgy tudom, azt kérte annak idején, ne emeljenek neki szobrot, de hát így járt szegény), emögött pedig a FA.
Mi is bementünk nagyon tisztelet tudóan, itt is, mint a kert minden pontján üldögéltek a mindenféle korú, nemű, nemzetiségű emberek, zarándokok, szerzetesek.
Megálltunk egy picit nézni a Buddhát, amikor egy mustársárgába öltözött szerzetes a földről, megkért, hogy színes sálját tegyem fel a szobor előtti polcra, gondolom, hogy ne kelljen feltápászkodnia.
Megtettem, persze, megköszönte, megkérdezte a nevem és hogy honnan jöttem, aztán megáldott, közben az összetekert mantrafüzetével ütögette a fejem. Én is megkérdeztem, ő honnan jött.
Bhutánból.
Megkerülve a sztúpát, annak a hátának támaszkodva áll azután a bóddhifa.
Óriási, fenséges és magasztos. Valami különös erő sugárzik belőle.
Pedig ez már nem is AZ a FA, hanem mondjuk az unokája. Ashoka császár, ie 262-ben,aki egyébként India-szerte, sőt Sri Lankán is elterjesztette a buddhizmust, építtetett egy kerítést a fa köré, amiből négy rácselem még eredeti!!! Ő emeltette az első sztúpát is a fa mellé.
Viszont halála után b. neje volt az, aki valamilyen általam nem ismert okból kivágatta a fát, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy Ashoka lánya, akit apja Sri Lankára küldött hitterjeszteni, magával vitt egy ágat az eredeti fából, és még nagyobb szerencse, hogy a fa ott is megeredt.
Ennek a fának egy ága jött vissza később, valamikor, bizonyára nem tegnap, mert olyan óriási, beterítene egy fél focipályát.
A belső kertben, a fa körül különböző nemzetiségű és öltözetű csoportok imádkoztak és meditáltak, néha csöndben, néha hallhatóan. A legimpozánsabbak a thai monkok voltak narancs sárga-barna ruhájukban.
Körbesétáltuk a parkot, a felső teraszon pörgethető imamalmok sora övezte a sétányt. Akadnak, nem is kevesen, akik nagyon fura módon imádkoznak. Minden két lépés után hasra vetik magukat, mormolnak valamit, aztán föl és újra és újra. Végtelenül. Van, aki ugyanezt egy fa padon végzi, számlálóval a feje fölött. Talán napokon át, alig állt némelyik a lábán.
Észre se vettük, de lassan ránk sötétedett, meggyúlt ezer pici égő, vajlámpácska és az egész valami mesebeli hangulatot árasztott. Láthatatlan erő tartott minket odaszegezve a kerthez, aminek az agresszív szúnyoginvázió vetett véget.
Vacsiztunk a Tibet Caféban, aztán hamar elszenderedtünk India legtisztább és legszebb szállásán.
Márpedig erre sűrűn nyílik alkalom, ha az ember utazik, a nagy expressek valahogy mindig így indulnak vagy érkeznek. A mienk most Delhiből indult este, mi 5.40-kor kellett volna, hogy beszálljunk Varanasiban, és csak csupán fél óra késéssel érkezett, ami itt igazán értékelendő.
Délelőtt érkezünk Gayaba, aminek része Bodhgaya, ahol egy bódhifa árnyékában Gautama Siddhartát elérte a megvilágosodás és Buddhvá vált.
Ide igyekszünk most.
Elbúcsúztunk a hajnali párába burkolózott Varanasitól, ember nem jár az utcán, kicsit izgultunk is, hogy megtaláljuk-e azt a főutcát, ahol jó eséllyel kaphatunk motoros riksát. Ilyenkor a gyér világítás miatt még az esetleges járdahiányokra és tehén lepényre kell vigyázni, bár azt többnyire ilyenkorra már begyűjtik.
Negyed tizenkettő is lett, mire Gayaba értünk, kicsit izgatottak voltunk, hogy le is szálljunk a megfelelő helyen. Az állomások neve alig van latin betűkkel kiírva, általában csak egyszer, de azt nehéz elkapni a még száguldó vonatból, a menetrendi időkre ne is figyelj, hát akkor csak az utastársak kedvességében lehet bízni, hogy elárulják, éppen hol járunk.De persze, ahányat megkérdezel, annyiféle választ fogsz kapni, beleértve a ritkán, öt órás út alatt egyszer előforduló kalauzt is.
Végül is sikerrel jártunk, leráztuk az összes taxist, riksást, koldust és egyebet, közben azért sikerrel egyezkedtünk eggyel, hogy mégis csak eljussunk Bodhgayaba, ami a várostól 13 kilométerre fekszik.
Eddigre azonban eluralkodott a farkaséhség, szálláskeresés helyett evéssel kezdtük az első adódó helyen.
Valahogy nehezen igazodtunk el a könyvben, és éppen kezdtük a Tanácstalan Turistát játszani, amikor odaült mellém egy fehér srác, és elmondta, hogy innen nem messze laktak egy helyen, ami India legpöpecebb vendégháza, olyan tiszta, hogy hihetetlen.
Na, erre már kíváncsiak lettünk.
Heni és a zsákok leültek a Tibeti Kávézóban, Vikivel nekivágtunk a szobakeresésnek. Az említett hely tényleg pazar, olyan, mintha most nyitottak volna, pedig már a 2007-es LP-ben is benne vannak.Tiszta, szép, igényes, és még szobát is kaptunk, igaz, erősen alkudnunk kellett, de 300 rúpiáért (matrac a földön pótágy) alhatunk benne. Megkaptuk a teraszos szobát, és az sem megvetendő, hogy tágas kilátásunk nyílt a földekre, messze a város zajától!
Biztonság kedvéért megnéztük még a Burmai Buddhista kolostort is, náluk is vannak szobák ugyanennyiért. Főút mellett, két szobát kaptunk volna priccsel, fürdő, vécé kint, abszolút úttörőtábor-feeling, na maradtunk inkább a Rahulban. Illetve beköltöztünk oda. Bocs a konformizmusért.
Bihar államban vagyunk, Észak -India keleti részén. Ez az egyik legelmaradottabb, legszegényebb állam, magas a bűnözés aránya, az iskolázatlanság. A majd' két magyarországnyi területen 83 millió ember él. Itt fordul elő, hogy autókat leállítanak és kirabolnak, de néha vonaton is áldozatul eshetsz rablótámadásnak. Nem kifejezetten turistákra utaznak, de épp előfordulhat, hogy rosszkor vagy rossz helyen. Bodhgayán kívül nem is nagyon jönnek ide szerintem turisták. A decembert és a januárt gyakran tölti itt a Dalai Láma, mint ahogy rengeteg a tibeti menekült, piacuk is van, meg kajáldák.
Most csendespihi.
*************
Késő délután nekilendültünk a falunak.
A lényeg persze a bóddhifa, a megvilágosodás helye.
Az odavezető út kissé bazári, mindenütt földről árult csecsék és bescék, rendes üzletek sora is övezi a rendezett sétányt. Minden rendezett és viszonylag tiszta is.
Nincs szemét.
A Mahabodhi temple-hez először a cipőnktől kell megszabadulni, aztán jó, ha a lelki terheket is letesszük.
Az első templomot itt a nagy Ashoka császár építette i.e. 200 körül, majd ennek romjain a hatodik században épült újjá, megint jött a muzulmán borotva, de ez a szent hely mindig újjászületett.
Egy nagy kertet kell elképzelünk, amely négyszög alakú teraszokból áll, közép felé mélyül, a négyszöget minden szintjén körbe lehet járni. A négyszög geometriai középpontjában áll egy 50 méter magas sztúpa, benne az elmaradhatatlan arany Buddha szoborral, (pedig úgy tudom, azt kérte annak idején, ne emeljenek neki szobrot, de hát így járt szegény), emögött pedig a FA.
Mi is bementünk nagyon tisztelet tudóan, itt is, mint a kert minden pontján üldögéltek a mindenféle korú, nemű, nemzetiségű emberek, zarándokok, szerzetesek.
Megálltunk egy picit nézni a Buddhát, amikor egy mustársárgába öltözött szerzetes a földről, megkért, hogy színes sálját tegyem fel a szobor előtti polcra, gondolom, hogy ne kelljen feltápászkodnia.
Megtettem, persze, megköszönte, megkérdezte a nevem és hogy honnan jöttem, aztán megáldott, közben az összetekert mantrafüzetével ütögette a fejem. Én is megkérdeztem, ő honnan jött.
Bhutánból.
Megkerülve a sztúpát, annak a hátának támaszkodva áll azután a bóddhifa.
Óriási, fenséges és magasztos. Valami különös erő sugárzik belőle.
Pedig ez már nem is AZ a FA, hanem mondjuk az unokája. Ashoka császár, ie 262-ben,aki egyébként India-szerte, sőt Sri Lankán is elterjesztette a buddhizmust, építtetett egy kerítést a fa köré, amiből négy rácselem még eredeti!!! Ő emeltette az első sztúpát is a fa mellé.
Viszont halála után b. neje volt az, aki valamilyen általam nem ismert okból kivágatta a fát, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy Ashoka lánya, akit apja Sri Lankára küldött hitterjeszteni, magával vitt egy ágat az eredeti fából, és még nagyobb szerencse, hogy a fa ott is megeredt.
Ennek a fának egy ága jött vissza később, valamikor, bizonyára nem tegnap, mert olyan óriási, beterítene egy fél focipályát.
A belső kertben, a fa körül különböző nemzetiségű és öltözetű csoportok imádkoztak és meditáltak, néha csöndben, néha hallhatóan. A legimpozánsabbak a thai monkok voltak narancs sárga-barna ruhájukban.
Körbesétáltuk a parkot, a felső teraszon pörgethető imamalmok sora övezte a sétányt. Akadnak, nem is kevesen, akik nagyon fura módon imádkoznak. Minden két lépés után hasra vetik magukat, mormolnak valamit, aztán föl és újra és újra. Végtelenül. Van, aki ugyanezt egy fa padon végzi, számlálóval a feje fölött. Talán napokon át, alig állt némelyik a lábán.
Észre se vettük, de lassan ránk sötétedett, meggyúlt ezer pici égő, vajlámpácska és az egész valami mesebeli hangulatot árasztott. Láthatatlan erő tartott minket odaszegezve a kerthez, aminek az agresszív szúnyoginvázió vetett véget.
Vacsiztunk a Tibet Caféban, aztán hamar elszenderedtünk India legtisztább és legszebb szállásán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése