2010-02-19
Eddigi életem legmocskosabb vonatát sikerült megtapasztalnom és "élveznem" ma éjszaka.
Nem vagyok finnyás, aki Indiára szánja magát, ne is legyen, de ez még az én tűrőképességem határát is feszegette!
Térdig ért a mogyoróhéj, amikor beszálltunk, a lábunkkal kellett odébb söpörni a szemközti ülések alá, hogy legalább a cuccainkat be tudjuk magunk alá tolni, ahol egyébként a helye is van. Az ülés, illetve a fekhely is ragadt, szegény Heni, aki a felső ágyat húzta, egy helyes kis kajamaradék-csomagot távolított el, amit az előző "lakó" felejtett ott. De egyéb, mindenféle hulladék is hevert szanaszét.
Persze szemétgyűjtőt ne keressünk, s minthogy a mi nyugati szocializációnk nehezen engedi meg, hogy helyi módra lazán kihajítsuk a szemetet az ablakon, pláne a műanyag cuccot, ezért mindig kisorsoltuk, ki fogja az összegyűjtött csájos poharakat egy csomagban kihajítani a száguldó vonatból. Mindahányszor fizikai fájdalmat okozott nekünk.
Ráadásul a kocsi legelső helyeit kaptuk, így a lágy vécészag is végigkísérte éjszakánkat.
Most Vikin a sor a bedugult orrok tekintetében, így a szagtámadás őt kevéssé zavarta, a mienk pedig valószínűleg önkéntelenül is becsukódott, hamarosan nem éreztük olyan kellemetlennek.
Ami azonban hiba volt, hogy elfelejtettük vécépapír-tartalékainkat feltölteni a turista járta vidéken, így aztán reggel felé komoly problémáink adódtak. Viki tíz percenként szaladt a folyosói csaphoz, félre söprve a a fogmosócsapatokat. Ott tudott csak orrot fújni, ha nem akart helyi módra attól is az ablakon át megszabadulni.
Bár aludtunk út közben, mégis kissé törődötten érkeztünk Varanasiba.
Nem fogadott kedvesen ez a város, lepusztult, nagyon koszos és nagyon nyomulósak az emberek. De ez csak az első benyomás volt.
Találtunk szállást az óváros közepén, nem messze a ghattól, a Gangesz partjától. Sajnos, nem ott, ahol először kikötöttünk, egy kedves, lepukkant kertes házban, teli érdekes lakókkal, de mint kiderült, Varanasi nem az a hely, ahonnan az ember gyorsan továbbáll, itt valahogy mindenki leragad.
Este van, ülünk szállásunk tetején, várjuk a vacsit és próbáljuk megemészteni Varanasit. Így elsőre.
Itt a Gangesz látszólag lelassul, szinte nem is folyik, abból a zabolátlan hegyi folyóból egy méltóságos matróna válik, pedig hol vagyunk még a torkolattól!
Nekem csalódást okozott, sokkal szélesebbnek gondoltam, de itt is hiányzik egy csomó víz, látszik, hogy rendes vízállásnál háromszor ilyen széles, elönti a szemközti lapályt.
A város csak egyik oldalon öleli a folyópartot, öt kilométer hosszan ghatok, kiépített lépcsősorok egymásutánja képezi a város folyó felőli arcát, ami a rituális fürdőzések, imádkozás, az esti aarti helye, itt folyik a halottégetés, a nagymosás, itt andalognak szerelmespárok, meditálnak jógik, és ténferegnek a turisták. Mint mi.
Miután lakályosan szétpakoltuk meglehetősen alapkivitelű szobánkban, feltöltöttük a vécépapír és orrcsepp készletünket, nekiindultunk a város bevételének. Végül ő vett be minket.
Pont azon a ghaton kötöttünk ki, ahol a halottégetés folyik. Két ilyen van, ez a kisebbik, itt bárkit elhamvasztanak, a nagyobbik lejjebb van a folyó mentén, ott kizárólag csak hindukat égetnek.
Leültünk és megbabonázva néztük.
Olyan erős képek, színes kavalkád, amely a maga természetes módján zajlik, szinte profánul ahhoz képest, hogy milyen fontos és hátborzongató dolog, hogy beleég az ember tudatába.
Később feldolgozod, hogy ez, amit látsz, maga az élet, és csak mi, nyugatiak látjuk ezt olyan bizarrnak: kutyák hada randalírozik, kecsék legelészik az elhullott áldozati virágokat a még égetésre váró halottak tetemei körül, szaladgált néhány tyúk is, a gyerekek néhány méterre kriketteznek, vagy épp meztelenül fürdenek a folyóban, alig néhány méterre a szent helytől, ahol a szertartás első lépéseként beáztatnak a folyóba.
Férfiak a legalsó kasztból ügyködnek, hordják a fenti hatalmas farakásokból a fát és készítik elő a máglyát, majd felügyelik a már égőket. Jönnek-mennek a rokonok, folyamatosan érkeznek a város felől a halottas menetek, valószínűleg az elhunyt férfirokonai szállítják le a sárga leplekbe bugyolált halottat. Időnként még fényképezkednek is.
Amíg ott üldögéltünk, öt új tetem érkezett, mellettünk egy önkéntes idegenvezető turistáknak magyarázta, hogy napi nyolcvan égetés zajlik, de fönt a nagy szürke épület a krematórium, ahol modern és gyors módszerrel égetnek, a hamvakat meg ugyanúgy a folyóba szórják.
Másképp nem is tudom elképzelni, logisztikailag hogyan lehetne megoldani a feladatot, maga a város 1.200.000 lakosú, de India más részeiből sokan jönnek ide MEGHALNI, és hogy itt égettessenek el.
A tradicionális hamvasztás sokba kerül, a máglya nagysága, a fa minősége, a fűszerek, amit rászórnak, a leplek és virágok, meg gondolom a szolgáltatás maga is, rengeteg pénzbe kerül, így látható, ki milyen státuszú családból jön, mennyi pénzt tudtak áldozni a szertartásra.
Láttunk nagyon díszeset, de volt egy halott, amelyik egyszerű fehér anyagba volt burkolva, virág sem díszítette, ez nagyon brutál volt, mert hamar leégett az arcáról a lepel, és felemelkedett a két karja, ujjai mintha a levegőbe martak volna.
Az ember nézi és nem akarja elhinni, amit lát.
A másik megrázó, felfoghatatlan látvány az volt, amikor kutyák összemarakodtak valami véres cupákon, és az nem lehetett semmi más, mint egy el nem égett testrész....
Közben elvégezték a szertartást, megszórták fűszerekkel a halottat, ettől nincs semmi riasztó szag a környéken, bár valami jellegzetes illat terjeng, ami semmivel össze nem téveszthető. Felteszik a halottat az előkészített máglyára, és végül egy fehérbe öltözött brahmin, pap gyújtja azt meg . Először csak füstöl, majd rendesen lángra kap, és a 3-4 órás folyamat végén (jó esetben) tényleg csak egy nagy kupac hamu marad.
Ez a természet rendje, a hinduk szerint a lélek eltávozott a testből, ez csak az a burok, amit el kell égetni és a szent folyóba szórni, hogy a karma megtisztuljon bűneitől és jó pozícióban startoljon az újjászületés következő lépcsőjében.
Az ember lelassul ettől a látványtól, a füsttől, a fel-felhangzó eléggé felkavaró dobszótól.
És átértékeli viszonyát az élethez, a halálhoz, a múlandósághoz és az örökkévalósághoz.
Önmagához.
Itt kétkedés nélkül elhiszed, hogy van reinkarnáció, hogy csak a lélek távozott el a maga útjára, amely örökkévaló, talán még ma újjá is születik, ahogy Mont Abuban hallottuk, mindig csak emberként, lefelé csak akkor reinkarnálódsz, ha valami különösen gonosz tettet cselekedtél. 83-szor születünk újjá, ha közbe nem jön valami, mondjuk egy megvilágosodás. Addig pedig csak kavargunk a nagy kerékben, szenvedéssel és kínlódással a földi taposómalomban.
Elgondolkodtató és felkavaró élmény volt ez a mai.
Nem vagyok finnyás, aki Indiára szánja magát, ne is legyen, de ez még az én tűrőképességem határát is feszegette!
Térdig ért a mogyoróhéj, amikor beszálltunk, a lábunkkal kellett odébb söpörni a szemközti ülések alá, hogy legalább a cuccainkat be tudjuk magunk alá tolni, ahol egyébként a helye is van. Az ülés, illetve a fekhely is ragadt, szegény Heni, aki a felső ágyat húzta, egy helyes kis kajamaradék-csomagot távolított el, amit az előző "lakó" felejtett ott. De egyéb, mindenféle hulladék is hevert szanaszét.
Persze szemétgyűjtőt ne keressünk, s minthogy a mi nyugati szocializációnk nehezen engedi meg, hogy helyi módra lazán kihajítsuk a szemetet az ablakon, pláne a műanyag cuccot, ezért mindig kisorsoltuk, ki fogja az összegyűjtött csájos poharakat egy csomagban kihajítani a száguldó vonatból. Mindahányszor fizikai fájdalmat okozott nekünk.
Ráadásul a kocsi legelső helyeit kaptuk, így a lágy vécészag is végigkísérte éjszakánkat.
Most Vikin a sor a bedugult orrok tekintetében, így a szagtámadás őt kevéssé zavarta, a mienk pedig valószínűleg önkéntelenül is becsukódott, hamarosan nem éreztük olyan kellemetlennek.
Ami azonban hiba volt, hogy elfelejtettük vécépapír-tartalékainkat feltölteni a turista járta vidéken, így aztán reggel felé komoly problémáink adódtak. Viki tíz percenként szaladt a folyosói csaphoz, félre söprve a a fogmosócsapatokat. Ott tudott csak orrot fújni, ha nem akart helyi módra attól is az ablakon át megszabadulni.
Bár aludtunk út közben, mégis kissé törődötten érkeztünk Varanasiba.
Nem fogadott kedvesen ez a város, lepusztult, nagyon koszos és nagyon nyomulósak az emberek. De ez csak az első benyomás volt.
Találtunk szállást az óváros közepén, nem messze a ghattól, a Gangesz partjától. Sajnos, nem ott, ahol először kikötöttünk, egy kedves, lepukkant kertes házban, teli érdekes lakókkal, de mint kiderült, Varanasi nem az a hely, ahonnan az ember gyorsan továbbáll, itt valahogy mindenki leragad.
Este van, ülünk szállásunk tetején, várjuk a vacsit és próbáljuk megemészteni Varanasit. Így elsőre.
Itt a Gangesz látszólag lelassul, szinte nem is folyik, abból a zabolátlan hegyi folyóból egy méltóságos matróna válik, pedig hol vagyunk még a torkolattól!
Nekem csalódást okozott, sokkal szélesebbnek gondoltam, de itt is hiányzik egy csomó víz, látszik, hogy rendes vízállásnál háromszor ilyen széles, elönti a szemközti lapályt.
A város csak egyik oldalon öleli a folyópartot, öt kilométer hosszan ghatok, kiépített lépcsősorok egymásutánja képezi a város folyó felőli arcát, ami a rituális fürdőzések, imádkozás, az esti aarti helye, itt folyik a halottégetés, a nagymosás, itt andalognak szerelmespárok, meditálnak jógik, és ténferegnek a turisták. Mint mi.
Miután lakályosan szétpakoltuk meglehetősen alapkivitelű szobánkban, feltöltöttük a vécépapír és orrcsepp készletünket, nekiindultunk a város bevételének. Végül ő vett be minket.
Pont azon a ghaton kötöttünk ki, ahol a halottégetés folyik. Két ilyen van, ez a kisebbik, itt bárkit elhamvasztanak, a nagyobbik lejjebb van a folyó mentén, ott kizárólag csak hindukat égetnek.
Leültünk és megbabonázva néztük.
Olyan erős képek, színes kavalkád, amely a maga természetes módján zajlik, szinte profánul ahhoz képest, hogy milyen fontos és hátborzongató dolog, hogy beleég az ember tudatába.
Később feldolgozod, hogy ez, amit látsz, maga az élet, és csak mi, nyugatiak látjuk ezt olyan bizarrnak: kutyák hada randalírozik, kecsék legelészik az elhullott áldozati virágokat a még égetésre váró halottak tetemei körül, szaladgált néhány tyúk is, a gyerekek néhány méterre kriketteznek, vagy épp meztelenül fürdenek a folyóban, alig néhány méterre a szent helytől, ahol a szertartás első lépéseként beáztatnak a folyóba.
Férfiak a legalsó kasztból ügyködnek, hordják a fenti hatalmas farakásokból a fát és készítik elő a máglyát, majd felügyelik a már égőket. Jönnek-mennek a rokonok, folyamatosan érkeznek a város felől a halottas menetek, valószínűleg az elhunyt férfirokonai szállítják le a sárga leplekbe bugyolált halottat. Időnként még fényképezkednek is.
Amíg ott üldögéltünk, öt új tetem érkezett, mellettünk egy önkéntes idegenvezető turistáknak magyarázta, hogy napi nyolcvan égetés zajlik, de fönt a nagy szürke épület a krematórium, ahol modern és gyors módszerrel égetnek, a hamvakat meg ugyanúgy a folyóba szórják.
Másképp nem is tudom elképzelni, logisztikailag hogyan lehetne megoldani a feladatot, maga a város 1.200.000 lakosú, de India más részeiből sokan jönnek ide MEGHALNI, és hogy itt égettessenek el.
A tradicionális hamvasztás sokba kerül, a máglya nagysága, a fa minősége, a fűszerek, amit rászórnak, a leplek és virágok, meg gondolom a szolgáltatás maga is, rengeteg pénzbe kerül, így látható, ki milyen státuszú családból jön, mennyi pénzt tudtak áldozni a szertartásra.
Láttunk nagyon díszeset, de volt egy halott, amelyik egyszerű fehér anyagba volt burkolva, virág sem díszítette, ez nagyon brutál volt, mert hamar leégett az arcáról a lepel, és felemelkedett a két karja, ujjai mintha a levegőbe martak volna.
Az ember nézi és nem akarja elhinni, amit lát.
A másik megrázó, felfoghatatlan látvány az volt, amikor kutyák összemarakodtak valami véres cupákon, és az nem lehetett semmi más, mint egy el nem égett testrész....
Közben elvégezték a szertartást, megszórták fűszerekkel a halottat, ettől nincs semmi riasztó szag a környéken, bár valami jellegzetes illat terjeng, ami semmivel össze nem téveszthető. Felteszik a halottat az előkészített máglyára, és végül egy fehérbe öltözött brahmin, pap gyújtja azt meg . Először csak füstöl, majd rendesen lángra kap, és a 3-4 órás folyamat végén (jó esetben) tényleg csak egy nagy kupac hamu marad.
Ez a természet rendje, a hinduk szerint a lélek eltávozott a testből, ez csak az a burok, amit el kell égetni és a szent folyóba szórni, hogy a karma megtisztuljon bűneitől és jó pozícióban startoljon az újjászületés következő lépcsőjében.
Az ember lelassul ettől a látványtól, a füsttől, a fel-felhangzó eléggé felkavaró dobszótól.
És átértékeli viszonyát az élethez, a halálhoz, a múlandósághoz és az örökkévalósághoz.
Önmagához.
Itt kétkedés nélkül elhiszed, hogy van reinkarnáció, hogy csak a lélek távozott el a maga útjára, amely örökkévaló, talán még ma újjá is születik, ahogy Mont Abuban hallottuk, mindig csak emberként, lefelé csak akkor reinkarnálódsz, ha valami különösen gonosz tettet cselekedtél. 83-szor születünk újjá, ha közbe nem jön valami, mondjuk egy megvilágosodás. Addig pedig csak kavargunk a nagy kerékben, szenvedéssel és kínlódással a földi taposómalomban.
Elgondolkodtató és felkavaró élmény volt ez a mai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése