2010-02-17
Utolsó napunk Rishikeshben. Mivel náthám kellő javulást mutat, (azt hiszem, továbbvándorolt Vikire és most már Henire is, hogy hol jár, azt arról lehet megállapítani, ki hurcolja éppen a vécépapírtekercset és az orrcsöppet), hála a Himalaya márkájú ayurvedás kék tablettácskáknak, ezért valami komolyabb aktivitásra szántam el magam.
Vonzott volna a rafting a Gangeszen, mint lehetőség (milyen már elmondani, hogy vadvizeztem a Himalájában??), de itt fontos visszatartó szempont a hideg víz és az abba való belepottyanás, de legalábbis a felspriccelés eshetősége. Ennyire fittnek mégsem éreztem magam.
Inkább Vikivel tartottam a reggeli jógájára a szikh-hez, egy igazi jógatanárhoz. Laxman Juhlában, húsz perc sétányira tartotta az órát, úgyhogy kicsit korábban kellett kelnünk.
Nagyon szuggesztív pasas volt, össze tudta tekerni magát. Körbejárkált a tanítványok között, és kiigazította a pozíciókat, halkan, de nagyon áthatóan beszélt. Kicsit zavaró volt, hogy sokan voltunk a pici teremben, és rettentően hideg volt a padló, ha lelógott valamilyen alkatrészem, rögtön odafagyott.
Az óra végén, hogy kiengedjünk, kiültünk az utcán a napra és elhörpöltük az első csájt, és vártuk, hogy Soma, az a monk-szerű barátunk az egyik ashramból csatlakozzon hozzánk egy kis csevelyre. Na itt, ebben a békés, nyugodalmas pillanatban tört rám az a kiterjesztett, mindent átölelni akaró szeretet és öröm, ami úgy fogalmazódott meg bennem:
DE JÓ, HOGY INDIÁBAN VAGYOK!
Vikivel eltébláboltunk a másik, nem Erzsébet-hídszerű hídhoz, és egy jó hírű indiaiaknak szóló, tehát nem turistás étteremben megreggeliztünk, majd a folyóparton indultunk vissza szállásunk felé. Mivel a Gangában is kevesebb víz van a szokásosnál, nagy fehér homokos, óriás köves beach alakult ki, amin mindenki örömmel sütkérezik, helyi, zarándok és turista egyaránt.
Láttunk szadhukat, akik mostak, fürödtek, meditáltak, tehenek tehénkedtek a langyi homokban, láttunk sütkérező turistákat, de ahol leragadtunk, az egy apuka és két fia volt, (de lehet, hogy csak tanítványai voltak).
A két fiúcska 8-10 éves lehetett, egy nagy régi könyvet ültek körül és szanszkrit dalokat, imákat, chantokat énekeltek folyamatosan. És persze olyan szépen, valahogy annyira ideillett ehhez a csodálatos, tökéletes naphoz, hogy sokáig nem tudtunk elszakadni onnan.
Közben odasétált hozzánk egy bánatos tehén és némi kényeztetésre vágyott. Igaz, hogy szent állatok, nem bántják őket, de inkább csak megtűrik, különösebb gondoskodást, törődést nem várhatnak senkitől. Néha igazán elkeserítő némelyikük állapota. És ők is érző lények, jól esik egy kis babusgatás. Mi most megadtuk neki, ha már kérte, Viki még egy jó kis nyálas puszit is kapott a karjára.
A nap többi része a szokásos punnyadás, pakolás, zuhanyok, csájok és csapatik jegyében telt, némi kis tetőn (Heni+én), beachen (Viki+Antonio) való napozással kiegészítve.
Meg érzékeny búcsú új francia barátainktól, Beatrice-től és Patrice-tól, meg a két kis gyerkőctől.
Franciáktól meglepően kedvesek voltak, szívesen töltötték velünk idejüket és vacsorájukra. Pedig néha tényleg fárasztó a gyereknyüzsi, a kicsi még nem volt két éves, de annál elevenebb. Engem nem zavart, inkább csodálkozva figyeltem a szülők bátorságát és türelmét, két ilyen kicsi gyerekkel elindulni Indiába, egy hónapra! Képzelem, mit szólnának nálunk a maradibb nagyszülők? Valószínűleg frászt kapnának.
Utolsó napunk Rishikeshben. Mivel náthám kellő javulást mutat, (azt hiszem, továbbvándorolt Vikire és most már Henire is, hogy hol jár, azt arról lehet megállapítani, ki hurcolja éppen a vécépapírtekercset és az orrcsöppet), hála a Himalaya márkájú ayurvedás kék tablettácskáknak, ezért valami komolyabb aktivitásra szántam el magam.
Vonzott volna a rafting a Gangeszen, mint lehetőség (milyen már elmondani, hogy vadvizeztem a Himalájában??), de itt fontos visszatartó szempont a hideg víz és az abba való belepottyanás, de legalábbis a felspriccelés eshetősége. Ennyire fittnek mégsem éreztem magam.
Inkább Vikivel tartottam a reggeli jógájára a szikh-hez, egy igazi jógatanárhoz. Laxman Juhlában, húsz perc sétányira tartotta az órát, úgyhogy kicsit korábban kellett kelnünk.
Nagyon szuggesztív pasas volt, össze tudta tekerni magát. Körbejárkált a tanítványok között, és kiigazította a pozíciókat, halkan, de nagyon áthatóan beszélt. Kicsit zavaró volt, hogy sokan voltunk a pici teremben, és rettentően hideg volt a padló, ha lelógott valamilyen alkatrészem, rögtön odafagyott.
Az óra végén, hogy kiengedjünk, kiültünk az utcán a napra és elhörpöltük az első csájt, és vártuk, hogy Soma, az a monk-szerű barátunk az egyik ashramból csatlakozzon hozzánk egy kis csevelyre. Na itt, ebben a békés, nyugodalmas pillanatban tört rám az a kiterjesztett, mindent átölelni akaró szeretet és öröm, ami úgy fogalmazódott meg bennem:
DE JÓ, HOGY INDIÁBAN VAGYOK!
Vikivel eltébláboltunk a másik, nem Erzsébet-hídszerű hídhoz, és egy jó hírű indiaiaknak szóló, tehát nem turistás étteremben megreggeliztünk, majd a folyóparton indultunk vissza szállásunk felé. Mivel a Gangában is kevesebb víz van a szokásosnál, nagy fehér homokos, óriás köves beach alakult ki, amin mindenki örömmel sütkérezik, helyi, zarándok és turista egyaránt.
Láttunk szadhukat, akik mostak, fürödtek, meditáltak, tehenek tehénkedtek a langyi homokban, láttunk sütkérező turistákat, de ahol leragadtunk, az egy apuka és két fia volt, (de lehet, hogy csak tanítványai voltak).
A két fiúcska 8-10 éves lehetett, egy nagy régi könyvet ültek körül és szanszkrit dalokat, imákat, chantokat énekeltek folyamatosan. És persze olyan szépen, valahogy annyira ideillett ehhez a csodálatos, tökéletes naphoz, hogy sokáig nem tudtunk elszakadni onnan.
Közben odasétált hozzánk egy bánatos tehén és némi kényeztetésre vágyott. Igaz, hogy szent állatok, nem bántják őket, de inkább csak megtűrik, különösebb gondoskodást, törődést nem várhatnak senkitől. Néha igazán elkeserítő némelyikük állapota. És ők is érző lények, jól esik egy kis babusgatás. Mi most megadtuk neki, ha már kérte, Viki még egy jó kis nyálas puszit is kapott a karjára.
A nap többi része a szokásos punnyadás, pakolás, zuhanyok, csájok és csapatik jegyében telt, némi kis tetőn (Heni+én), beachen (Viki+Antonio) való napozással kiegészítve.
Meg érzékeny búcsú új francia barátainktól, Beatrice-től és Patrice-tól, meg a két kis gyerkőctől.
Franciáktól meglepően kedvesek voltak, szívesen töltötték velünk idejüket és vacsorájukra. Pedig néha tényleg fárasztó a gyereknyüzsi, a kicsi még nem volt két éves, de annál elevenebb. Engem nem zavart, inkább csodálkozva figyeltem a szülők bátorságát és türelmét, két ilyen kicsi gyerekkel elindulni Indiába, egy hónapra! Képzelem, mit szólnának nálunk a maradibb nagyszülők? Valószínűleg frászt kapnának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése